Rozi a becsületes neve, de elismerő nyammogással nyugtázza, amikor Őszentségének szólítom. Trónja egykor tévénéző-kanapéként funkcionált – mígnem trónná nemesedett. Az ő kényelmét szolgálja, mi csak Őszentsége beleegyezésével kuporodhatunk oda, s ilyenkor már nem a televízió, hanem az Ő fényében fürdőzünk.
Utólag be kell lássam: életem nagyobbik felében tudatlanként bolyongtam a világban. A kutyák legalábbis vajmi kevéssé érdekeltek. De amióta megismertem Rozit, magam is rájöttem arra, amit emberek milliói már régóta tudnak.
A kutya az ember legjobb barátja. De ez persze így nem is igaz, hiszen sokkal több annál: családtag, akiben sohasem csalódhatsz.
Döccenők persze minden kapcsolatban előfordulnak. Rozi két hónapig nem találta a helyét a családunkban. Úgy tűnt, képtelen megemészteni, hogy egy trónkövetelő – a kisfiam – érkezett. A kutya–gyermek viszonylatban alapszabály: az eb nem érezheti azt, hogy a gyerek fölött áll a hierarchiában. Minden ez irányba mutató kísérletét csírájában el kell fojtani, különben nagy baj jöhet. Rozit sohasem bántottam, de amikor rámordult a kisfiamra, kénytelen voltam kiosztani néhány maflást. Ezután következett a már emlegetett két hónapos kutyadepresszió.
De immáron túl vagyunk rajta, Rozi és a fiam a legjobb barátok. A lurkó bármit megtehet Őszentségével, húzza-vonja, nyúzza, nyüstöli, Rozi pedig nemcsak eltűri, hanem gyakran láthatóan élvezi a törődést. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Rozit kidobjam az ablakon, kocsi elé vessem, vízbe öljem.
Aki ugyanis így cselekszik, az az én olvasatomban a saját családtagjával végez. Ma a kutyát gyilkolja meg, holnap jöhet a férj, a gyerek, a nagymama, a nagypapa.
