Vélemény: Blökkenő

Utólag be kell lássam: életem nagyobbik felében tudatlanként bolyongtam a világban. A kutyák legalábbis vajmi kevéssé érdekeltek. De amióta megismertem Rozit, magam is rájöttem arra, amit emberek milliói már régóta tudnak.

A kutya az ember legjobb barátja. De ez persze így nem is igaz, hiszen sokkal több annál: családtag, akiben sohasem csalódhatsz.

Döccenők persze minden kapcsolatban előfordulnak. Rozi két hónapig nem találta a helyét a családunkban. Úgy tűnt, képtelen megemészteni, hogy egy trónkövetelő – a kisfiam – érkezett. A kutya–gyermek viszonylatban alapszabály: az eb nem érezheti azt, hogy a gyerek fölött áll a hierar­chiában. Minden ez irányba mutató kísérletét csírájában el kell fojtani, különben nagy baj jöhet. Rozit sohasem bántottam, de amikor rámordult a kisfiamra, kénytelen voltam kiosztani néhány maflást. Ezután következett a már emlegetett két hónapos kutyadepresszió.

De immáron túl vagyunk rajta, Rozi és a fiam a leg­jobb barátok. A lurkó bármit megtehet Őszentségével, húzza-vonja, nyúzza, nyüstöli, Rozi pedig nemcsak eltűri, hanem gyakran láthatóan élvezi a törődést. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Rozit kidobjam az ablakon, kocsi elé vessem, vízbe öljem.

Aki ugyanis így cselekszik, az az én olvasatomban a saját családtagjával végez. Ma a kutyát gyilkolja meg, holnap jöhet a férj, a gyerek, a nagymama, a nagypapa.