Bevallom, a hírt olvasva először azt hittem – a közelmúlt eseményei alapján nem is jogtalanul –, hogy a seggnyalás magasiskolájával állok szemben: a Nemzeti Múzeum megszerezte Orbán Viktor híres hátizsákját.
Már láttam magam előtt annak az észak-koreai múzeumnak a magyar mását, amelyben kilenc emeleten mutatják be Kim Ir Szen elvtárs külföldi delegációktól kapott ajándékait. (Csak mellékesen: míg Kína egy egész szintet foglal el az épületben, a fukar hollandoktól csak egy tulipánhagymákat ábrázoló szénrajzra tellett.)
Szóval nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek ennyi szervilizmus láttán, de aztán a hírnek utánajárva kiderült: a kiállítás, amire Viktor tatyóját megszerezték, nem az Orbán-életműnek, hanem egy korszaknak, a jelennek és a közelmúltnak állít emléket.
Az már megint más lapra tartozik, hogy vajon a mi miniszterelnökünk mennyire örül annak, hogy Kádárral, Demszkyvel és – kimondani is szörnyű! – Gyurcsánnyal kerül egy sorba, rosszabb esetben egy vitrinbe is. (Persze nem ők maguk, hanem a kiállított személyes tárgyaik).
Szóval Viktor lelke talán háborog, de az enyém megnyugodott, mégsem olyan romlottak és szolgalelkűek az emberek, mint gondoltam. Illetve mégsem lehetek teljesen nyugodt. Az Orbán család feje, akit eddig mintaférjként és mintaapaként ismertünk, ugyanis szavát szegte. Mint ő maga azt elismerte, az ominózus, még a 2006-os futball-világbajnokságon beszerzett hátizsákját ugyanis – amit most a 2014-es brazil vb-s cekkerre cserélt le – szeme fényének, egyetlen fiának, Gáspárnak ígérte.
És erre most a gyerek helyett a Nemzeti Múzeumnak adja ajándékba. Gazsi meg ott áll üres kézzel. Hát apa az ilyen?
(Cikkünket itt olvashatja)
