Felelőtlen, önmaga és gyermekei életét kockáztató, bigott – tudom, vannak, akik ezt gondolják Katalinról, aki tizenötödik gyermeke megszülésére is vállalkozott, noha mindig császározni kell. Ezzel világrekordot állított fel.
Magyarországon már azt bolondnak nézik, aki négy-öt gyereket nevel, még ha természetes úton szülte is őket. Hát még őt!
Volt egy kollégám, tejben-vajban fürösztötte egy szem fiát, és mindig hangoztatta: nem akar másik gyereket, ennek az egynek szeretne megadni az égvilágon mindent. Megkérdeztem tőle: akkor miért tagadod meg a fiadtól a legfontosabbat, a testvért? Megütközött ezen, és talán el is gondolkodott. Mindenesetre később még egy fia született.
Barátaim között is van, aki azért nevelt egykét, hogy mindent megadjon neki, és kétségbe van esve, mert az egykéje már a negyedik babát tervezgeti. Pótolja szülei mulasztását. Az egykések azt hiszik: több gyerekkel többször annyi gond van. A nagycsaládosoktól tudhatjuk, hogy ez nem igaz. A gyerekek egymást is nevelik, és a szeretet megsokszorozódik.
Van abban valami gyönyörű, ahogyan ez a berettyóújfalui család gondolkodik: ha ad az Isten bárányt, majd ad hozzá legelőt. Ez az ősi bizalom és hit átsegít minden nehézségen. Ebből a szempontból mindegy, hogy baptista, római vagy görög katolikus, mohamedán avagy buddhista valaki, esetleg a sors igazságosságában hisz, vagy önmagában bízik végtelenül.
A lényeg az, hogy bátran játssza ezt a nagy társasjátékot, az egyszeri és megismételhetetlen kalandot, az Életet, nagy szeretettel és odaadással, mindig a jelen adta örömöt és bánatot megélve, azzal a bizonyossággal, hogy mindig lesz valahogy, és az jó lesz úgy.
Ez az, amit érdemes eltanulni tőlük.
