Mifelénk a csendes gyerekről úgy tartották: biztosan beteg.
A gyerekkoromból elsőre a nyarak ugranak be. Azok a csodás, kalandokkal és boldogsággal teli nyarak. A nagyszüleimnél töltött, emlékeimből kitörölhetetlen hetek, amikor oly önfeledten vetettem bele magam a vidéki kalandozásba, mint valami ketrecéből kiszabadult kis vadállat. Vásott kölyökként fékezhetetlen és kiapadhatatlan energiákkal bír az ember. Reggel felhúzzák, és csak estére merül le.
Úgy emlékszem, hogy a jó játék zajjal jár. Kiabálással, hahotázással, ricsajjal. Mifelénk a csendes gyerekről úgy tartották: biztosan beteg. Az ilyenért aggódtak a felnőttek. A hangoskodó rosszcsontokra meg elnézően legyintettek. Hadd játsszanak! Hiszen gyerekek.
Változnak az idők. Kevesebb a türelem, kevesebb az összekacsintás, kevesebb az elnéző jóindulat. Több a feszültség, több a frusztráltság, több az indulat. Sokak számára idegesítővé vált a gyerekzsivaj. Ha megéheztünk az ugrálásban, Laci barátom nagyija lekváros kenyeret nyomott a kezünkbe. Manapság légpuskával, csúzlival lőnek a túl hangos gyerekre. Mint a minap Százhalombattán, ahol egy felbőszült férfi egyszerűen fejbe lőtt egy 13 éves kislányt. Valami nagyon elromlott. Valami nagyon nincsen rendben.
De az is lehet, hogy rosszul gondolom, és csak a világ lett egy kicsit más. És jobb elfogadni, hogy a jó játék manapság már nem jár zajjal. A focimeccs már nem a pázsiton, hanem a monitoron zajlik. A klaviatúra kattogása, a mobiltelefon pittyegése a szomszéd bácsit sem zavarja. Az utcán kiabáló, ordítozó gyerek – na, az biztosan beteg. Kedves anyuka, kezeltesse a kölykét pszichológussal!
Örülök, hogy zajos gyerekkor jutott nekem. Azóta veszélyesebbé, ingoványosabbá vált a világ. Veszett idők léptek az elveszett idők nyomába.
