Vicces dolog, ha az embernek vannak híres névrokonai. Vagy bosszantó. Helyzete válogatja. Szekeres Tamásból Dunát lehet rekeszteni Magyarországon, nem egy közülük ismert, és engem többükkel is összekevertek már.
A futballista helyett – hatszoros válogatott! – például le akart igazolni az MTK. Történt ugyanis, hogy interjú miatt az azóta elhunyt Bicskei Bertalant kerestem telefonon. Ő akkoriban került edzőként a Hungária körútra, éppen csapatépítéssel volt elfoglalva.
Felesége vette fel a készüléket, s hallottam, amint úgy adja át a kagylót az urának, hogy Szekeres Tamás keres. Mire Berci azzal indított: „szevasz, de jó, hogy hívsz, éppen arra gondoltam, hogy te oldhatnád meg a balhátvédgondjainkat”. Mit ne mondjak, kicsit csalódott volt, amikor kiderült, nem az vagyok, akire ő számított.
Mivel a könnyűzenében meglehetősen járatlan vagyok, egyáltalán nem értettem, hogy húszas éveimben (sajna, nem tegnap volt) miért kezdek el hirtelen rózsaszín, illatos borítékokat kapni fiatal lányoktól. Volt, aki csak gitárórát akart venni tőlem, mások nem trükköztek, megírták, értem lángol a szívük. Pontosabban nem értem, hanem a Szekeres Tamás nevű ismert, jó nevű zenészért.
Egyszer még egy falusi buliba is el akartak hívni, a telefonon megcsörgető két csitri (a telefonkönyvben találtak rá a nevemre és a számomra) csak akkor hitte el, hogy én nem ő vagyok, amikor faggatózásukra bevallottam: rövid a hajam. Ők sem voltak ettől boldogok.
Ezek után arra azért nagyon kíváncsi lennék, a futballista és a zenész névrokonom tudna-e olyan történetet mesélni, amikor azzal kellett letenniük a telefont: „nem, kérem, én nem a híres újságíró vagyok”.
