Több mint 22 év telt el azóta, hogy Magyarország törvénybe iktatta az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, de a mai napig nem tudta megoldani annak érvényre juttatását. Gyermekvédelem címén nálunk csak aktatologatás, felelősségáthárítás és a magánélet szentségére való hivatkozás folyik. Mi mással lenne magyarázható, hogy a szigetszentmiklósi szülők éveken keresztül kínozhatták, erőszakolhatták saját három gyermeküket?
Két kulcsmondat van ebben az ügyben. Az egyik az iskolaigazgatóé: „az iskola mindent megtett, amit tehetett”. A másik a polgármesteri hivatalé: „…az önkormányzat, a védőnői szolgálat és a gyermekjóléti szolgálat munkatársai minden jogkörükben álló intézkedést megtettek”. Ha mindkét intézmény igazat állít, akkor az azt jelenti, hogy a gyermekek tökéletesen ki vannak szolgáltatva!
Van egy kedves ismerősöm. Időnként felhív, sírdogál, hogy a menye gyalázatosan bánik két pici unokájával. A kétéves lányka és négyesztendős bátyja valahányszor nála lehet, zokogva követeli, hogy ne kelljen hazamenniük az anyjukkal, elbújnak, ha értük jön. A szülők ellen – akik időközben elváltak – kétszer is büntetőeljárás indult gyermekbántalmazásért, a kicsiket védelembe vették, egyszer már a nagyszülőkhöz helyezték, aztán visszaadták őket az anyjuknak, ahol elmondásuk szerint éheznek, fáznak, verik őket.
Mire a nagymama az egyik hatósággal megérteti, hogy itt nem a rossz anyós– meny viszony a tréfa tárgya, hanem a két pici élete – szó szerint –, addigra anyuka elköltözik, az ügy másik hivatalhoz, gyámügyhöz kerül. „Ha agyonüti valamelyiket, ha idegi, lelki roncsok lesznek, mire felnőnek, mindenki azt mondja majd, megtette, amit tehetett” – állapítja meg keserűen a nagymama, és sír tovább.
Mit mondhatnék neki?
