Gyakran felvet az orvostudomány fejlődése etikai kérdéseket. Szabad-e a magzatot megölni a nő testében? Életben tartható-e mesterségesen az ember, ha már nincs remény a gyógyulására?
Engedélyezhető-e, hogy a gyógyíthatatlan beteg segítséget kapjon a méltóságteljes halálhoz? Ki dönthet a döntésképtelen beteg sorsáról? Beleszólhat-e a páciens a kezelésbe?
Most új kérdéssel kerültünk szembe: használható-e inkubátornak az elhunyt, de gépekkel elevenen tartható nő? Debrecenben erre a szintén súlyos erkölcsi kérdésre csattanós választ adtak. Méghozzá olyat, ami példát mutat ennél kevésbé drámai, de az érintett számára életbevágó esetekben.
Az első és legfontosabb: az orvos számára az élet minden előtt! Az édesanya biológiai értelemben meghalt, rajta már nem lehetett segíteni. De szervezetében ott lakott még egy élet. Az orvos pedig az életre esküdött: nincs is más választása, mint hogy minden tudását latba vetve a babát menti. Példát mutatott a család is: a férj, a szülők fájdalmukon felülemelkedve azt nézték, a mindenképpen tragikus helyzetben mi a legjobb. Ők is az életre szavaztak.
S nemcsak gyermekükére, illetve unokájukéra, hanem négy másik életre is, azokéra, akik szervátültetésre vártak. Az orvosok és a család együtt döntött. S mindenki azon volt, az ápolószemélyzettől az eleven inkubátorként működő édesanya látogatóin keresztül, hogy a baba, akinek születése előtt meghalt az anyukája, minden szempontból egészségesen jöhessen világra.
De a legnagyobb tisztelet holtában is az édesanyát illeti. Azt az Édesanyát, aki – ez egészen biztos, ezért is írom nagybetűvel – azt mondta volna, ha meg tudják kérdezni: a magzatom mentsétek meg, bármi áron! S aki holtan is életet adott.
