Két hónapja csak, hogy a győri kosarasok autóbusza felborult, ketten meghaltak. Natasa Kovacsevics életben maradt, de a bal lábát térd alatt amputálni kellett. Fel tudják ezt fogni?
Egy 19 éves lány, aki szerelemről és sportsikerekről álmodik, aki tegnap még csodás jövőt látott maga előtt, ma már azon gondolkodik, egyáltalán van-e még így értelme az életnek. Pontosabban gondolkodhatna így is, de nem így gondolkodik. Talán azért, mert sportember. Aki tudja, az élet (mint a sport) állandó harc és küzdelem, de ugyanakkor állandó boldogság forrása is.
A múlt héten néhányan futóversenyen voltunk. Kolléganőm életében először lefutotta a félmaratont, de mert fél távtól már rettenetesen fájt a térde és a dereka, a célban elsírta magát. Facebookra feltett könnyes fotójához – „nagyon, nagyon, nagyon fájt, de megcsináltam” – egy Kovacsevicshez mérhető sportember, Kovács „Koko” azt írta kommentként: „A fájdalom elmúlik, a dicsőség örök.”
Azt gondolom, a két történet mindenképp összeér, de úgy pláne, hogy a Kovacsevics lábát amputáló orvos azt javasolja a kosarasnak, hogy jövőre együtt fussák le a New York Maratont. Ő az évei, Natasa a műlába hendikepjével. Csodálni fogom őt (még inkább), ha teljesíti, de azoknak mondom, akik nem próbálták még ki: a futás – jelen esetben a maraton – nemcsak célja, de eszköze is a gyógyulásnak.
Natasa lelke, ha ez esetleg kevésbé látszik is, bizonyára sérült, és a végleges műláb megszokása, a futás begyakorlása azzal egy hosszú folyamat. Ha képes lesz legyőzni önmagát, s egy év múlva célba ér New Yorkban, szerintem akkor tér vissza végleg az életbe. És egyben azt is üzeni mindannyiunknak: a futás gyógyszer, testi és lelki bajokra egyaránt.
Fussatok Ti is!
