Hazudnak mind! Nagyapám szavai voltak ezek a hetvenes években. Délutánonként Bécsből csempészett rádióját tekergette. Teafű úszott a bádogfazékban, illata a nagyszobáig ért. Az időjárást hallgatta a talaj menti fagyokról, mert ezek a kommunisták még azt is napsütésnek hazudják.
Trolival mentem hozzá. Az Erzsébet körútnál szállj le, ne a Leninnél, mondta, míg rá nem jöttem, hogy a kettő ugyanaz. Illetve dehogy: teljesen más.
Mondjuk, akkortájt én is hazudtam. Azt, hogy az iskolában figyelek. Mert azt éppen nem gyakran tettem. És egyszerűbbnek tűnt, ha lerövidítem az iskolai napokat, inkább meg is szüntetem az egészet. Csak a nagyapám történeteit hallgatom. Így aztán délelőttként nála ültem. Vagy moziba mentünk, indiánfilmeket néztünk, ő néha elaludt. Ivott egy snapszot a büfében.
Hogy lehet egy mozit Vörös Csillagnak hívni? – fakadt ki egyszer. Mit mondasz majd egy lánynak? Hogy eljönnél velem a Vörös Csillagba? Vagy meghívlak a Bástyába? Hát te így az életben nem fogsz randevúzni! A Blaha Lujza téren jártunk. Ázott lépcsőház vitt fel a negyedikre. Beléptünk a teaszagú szobába. Ott írta meg az iskolai igazolásomat.
És most, hogy az ideális politikusról kellene írnom, bajban vagyok. A délután ugyanolyan ónszínű, mint amikor anyámék – teljes joggal – véget vetettek a lógásaimnak. Ezzel nagyapám történetei is elapadtak. Később már nem volt alkalmam megkérdezni: ki az a Stummer? Akit emlegetett, ha baj volt. Aki segítene, csak nem tud. Mert éppen a Két pingvin presszóban ül. Meg másutt. Stummer ért a csöpögő csapokhoz, tudja hogyan vizezik fel a közértes kiflit. Ezt lódította magáról. Ajánlom a választók figyelmébe. Erős a mezőny, de ma sem lógna ki a sorból.
