Büszkén elmondhatom magamról, hogy egyike vagyok annak a focihoz értő 9,9 millió magyarnak, akit bátran megválaszthatnának szövetségi kapitánynak.
Én felkérném a miniszterelnök urat, hogy ne a lelátóra, hanem mellém üljön le a kispadra, így nem csak a válogatott, de az állásom is stabil lenne. Na, de félre a tréfával, pontosan tudom én is, hogy Puskás Öcsi bácsiék óta nincs magyar foci. De higgyék el, nekem és a nálam fiatalab-baknak nem is hiányzik.
Mi már egy másik világban élünk, a spanyol bajnokság, a La Liga bűvöletében. Az én barátommal, Dáviddal két hete már a Barca januári meccseinek kezdési időpontjára várunk, és ez legalább akkora izgalommal tölt el minket, mint a gyermekeink születése.
A foci egy olyan örömforrás, ami összehozza és jobbá teszi az egész világot. Hiszem, hogy személy szerint engem is. A nejem minden szombaton hülyének néz, amikor közlöm vele, hogy este tízkor játszunk, és a csapatnak szüksége van rám. Ő talán nem tudja, hogy emiatt rajtam kívül még legalább egymilliárd ember virraszt aznap éjjel a földön. Mi vagyunk a szurkolók, akik csodálják Messit és C. Ronaldót.
Hogy ki a jobb? Egyszer az egyik, másszor a másik. Bármelyikük nem lenne, szegényebb lenne az emberiség. Az Aranylabda csak egy show-műsor, hogy a srácokat néha öltönyben is lássuk. Tudásuk alapján talán egyenlőek, mégis eddig Messinek négy jutott, Cének egy.
Azt is hallani, hogy Ribéry most elviszi a show-t, mert idén behúzott három nagy trófeát. De ő nem egy példaképtípus, vele nem lehet nagy lóvét csinálni. Ide bálványok kellenek, akikért a szurkolók kinyitják a pénztárcájukat. Mert a történet kizárólag erről szól.
