A francba ezzel a hideggel, nem csípem az esőt, és a havat sem, szívesebben halnék meg nyáron, kellemes, langy estén, enyhén lengedező szélben, és rohadtul kiakadnék, ha az utolsó pillanataimat elrontaná ez a taknyos zimankó.
Így hát nem irigylem a fószert, fekszik abban a hűvös pocsolyában, peches napod van, haver, remélem, én nem így fogok megborulni. De hidd el, nekem sem jobb sokkal, becsapkod az eső a gallérom alá, nézd meg, a cipőm is átázott, igazán nem kívánhatod, hogy odatérdeljek melléd.
Tudod, elcseszett egy hét ez, baszogat a főnök, mert nem hoztuk a várt üzleti eredményt, naná, hogy lecsúsztam a prémiumról, fogalmam sincs, mit mondok az asszonynak, már nagyon ráizgult Balira, tudod, haver, karácsonykor odareppentünk volna – lazítani kicsit.
Nahát! Hiszen te még lélegzel. Talán nem is olyan nagy a baj. Talán megúszod. Én mindenesetre szurkolok neked. Utoljára a forintnak drukkoltam ennyire, essen be háromszáz alá, mert hiába a csilivili kulipintyó, a nagyját én is hitelből pengettem, én sem szülöm ám a pénzt, haver, azt is mondhatnám: nálunk sincs kolbászból a kerítés.
Apropó kolbász. Én a bablevest úgy szeretem, ha vágnak bele csabait, a csípősebb fajtából. Ahogy így elnézlek, te most nem lehetsz kajás, én viszont alaposan megéheztem. Ahogyan a hideget, az izgalmakat sem bírom. Utána mindig ennem kell. A pszichomókusok szerint egy-egy félresikerült nap végén így jutalmazza magát az ember. Az olyan napokon, mint ez a mai. De hát pont neked kell ezt elmagyaráznom, haver?
Amúgy tényleg van benne valami megkapó, ahogy itt fekszel. Arccal a tócsában. Csináltam rólad egy fotót, feldobom a Facebookra. Hidd el, sokan fogják lájkolni. Kitartás! Én most már rohanok. Vár a bableves.
