Elszoktunk a kedvességtől. Fel sem kapjuk a fejünket, ha mellettünk az utcán két autós egymás anyját szidja, vagy ne adj’ isten, ököllel ütik egymást fényes nappal.
Gyorsan arrébb megyünk, nehogy minket is eltaláljon egy pofon, de nagy riadalmat nem okoz az egész. Az életünkre sincs különösebb hatással egy ilyen esemény, tíz perc múlva röhögve meséljük a kollégáinknak, mit láttunk, és itt vége is a történetnek.
Ám ha a szegedi Kárász utcában szembejön velünk egy mosolygó alak, aki meg akar ölelni, azonnal a mobilunkhoz kapunk. Egyrészt mert félő, hogy el akarja lopni, másrészt reflexből ki akarjuk hívni a rendőrséget, hiszen ez a fickó nagyon gyanúsan viselkedik, biztosan rosszban sántikál.
Ide jutott a világ: ha valaki önzetlenül kedves, az gyanús. Nem tudunk vele mit kezdeni. Az első gondolatunk, hogy ha ez a fickó csak azért kimegy az utcára, hogy másokat ingyen megöleljen, akkor biztosan meleg, perverz, pedofil, de legalábbis mentálisan beteg.
Így gondolkodunk csak azért, mert nem úgy viselkedik, ahogyan megszoktuk. Mégis melyik volt az az év, nap, óra, amikor egyszer csak a rossz dolgok lettek természetesek? Ki tehet erről? A filmek, a videojátékok, a béka feneke alatti életszínvonalunk? Mitől természetes az agresszió, és mitől nem az a kedvesség?
Mikor öleltük meg utoljára a házastársunkat, a barátainkat, a szüleinket, a szomszédot? Na és egy vadidegent? Fogadjunk, hogy ez utóbbi kettőt még soha nem próbálták! Én sem. Pedig nem lehet rossz érzés csak úgy, ellenszolgáltatást nem várva jót tenni másokkal.
Nem kell attól tartanunk, hogy újra rászokunk a kedvességre. Érzelmi vesztenivalónk már nincs.
