A magyaroknál nemcsak az asszony jó verve, hanem a gyerek is. Az utóbbi évek változását jelzi, hogy viszont már nemigen illik bevallani.
A durva bántalmazást a többség elítéli, de egy kis fenékre paskolás, kamasznak egy jól irányzott pofon a legtöbb szülő szerint a nevelés része, ahogyan a pörlekedés, a megalázás, a kényszerítés, a büntetés, a szobafogság is.
A bántalmazás igazolása a tulajdonosi szemléletből fakad: a gyerek az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Azért verem, hogy rendet tanuljon. Az ő érdeke is ez, lám, engem is vert az apám, mégis tisztességes ember lett belőlem. Ismerős?
Ennek a mondatnak a hazugsága leplezi le a lényeget! Nem, nem lett tisztességes, hiszen veri a gyerekét. Működik a minta, amit látott, és ha ugyanazt csinálja, az ő gyereke is ezt tanulja el. S mert azt hiszi, a konfliktusok megoldására alkalmas az erőszak, élete más területein is ezt alkalmazza. Aztán persze újra kap otthon, ha az iskolai verekedésért intőt visz haza.
Így megy ez mindennel. Ebből születnek a családi átkok. A szülő a saját hibáit látja viszont és utálja a gyerekében, s ez nemzedékről nemzedékre öröklődik tovább. Nem genetikailag, szociálisan. A láncolat megtöréséhez az kell, hogy végre valaki tudatosan szembenézzen és leszámoljon a tudatalattijába beépült mintával.
A gyereket nem nevelni, szeretni kell – ez volt felírva annak a tanítónőnek a naplójára, akinél tanítói gyakorlatomat végeztem. Akkor ezt furcsának találtam. Most, miután végigkísérhettem lányom és fiam felnőtté válását, igazat adok neki. Aki jót akar a gyermekének, szeresse és tisztelje őt – és nevelje önmagát.
S ha mérgében, idegességében mégis ráemeli a kezét – velem is előfordult –, tudatosítsa: a verést ő maga érdemelte volna.
