Nálunk odahaza 56 nem nagyon volt téma. Jó ideig csak annyit tudtam róla: anyámnak felajánlották, hogy ha másképp nem megy, tankkal viszik a kórházba. Nővérem ugyanis abban az évben november elején született.
Amikor később már ennél többet hallottam róla (ki ne hallott volna, aki iskolába jár?!), otthon azzal ütötték el a nyílt állásfoglalást, hogy „sok fiatal gyerek halt meg hiába”. Értelmezze mindenki úgy, ahogy akarja. Még egy emlék kamaszkoromból. Nővérem – nem bátorságból, nyelvbotlásból – a történelem érettségijén forradalomnak mondta az (akkori kötelező szóhasználattal) ellenforradalmat, majdnem leharapták a fejét.
Ugyan már huszonéves voltam, mire az 56-os eseményeket elkezdték hivatalosan is átértékelni, de mondhatni, az „újraértelmezés” egybeesett a felnőtté válásommal, így mire a rendszerváltás előtti utolsó pillanatban nemzeti ünneppé nyilvánították, sem rossz érzés, sem értetlenkedés nem volt bennem. Mi több, úgy éreztem, végre valami, amin nem veszekszünk, valami emelkedett dolog, amire egyformán büszkék lehetünk mindannyian.
És ma? Október 23-a egyszerűen csak rossz érzéseket kelt bennem. Undorító az a huzavona, amit a pártok, politikai csoportocskák minden évben előadnak. Kinek van joga ünnepelni? Kinek nem szabadna a lábát sem kitenni a 301-es parcellába? Ki és milyen célból küld rendzavarókat a másik rendezvényére?
A helyzet egyre jobban elmérgesedik, s azt gondolom, a forradalom emléknapja idén sokkal inkább szólt 2014-ről, mint 1956-ról, a megemlékezések remek alkalmat jelentettek – jó kis képzavarral élve – aktuálpolitikai pecsenyék sütögetésére.
Ha valami meggyalázza a forradalom, a forradalmárok emlékét, akkor éppen ez az. Szégyellhetjük magunkat miatta!
