Mindenkinek megvannak a maga hősei, akikre a nehéz pillanatokban támaszkodhat. Persze a korosztályos különbségek ebben a kérdésben is – ahogy sok másban – erősen különbözhetnek.
A szüleim a Vadölő és Fülig Jimmy történeteit olvasva cseperedtek, nekem viszont már a Csodálatos Pókember jutott osztályrészemül. Kevés emlék maradt meg kisgyermekkoromból, de egy a mai napig élénken él bennem.
1991-et írtunk, s a kis Danika arra készült, hogy életében először átlépje az iskola küszöbét. Szerintem gyerekként biztos mások is féltek az első naptól az iskolában. Én utáltam az egészet, és bőgve könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek vissza az oviba – de leginkább haza. A Skoda 120-asunk hátsó ülésén térdelve néztem egyre távolodó családi házunkat és akkor azt éreztem, hogy ennél rosszabb már soha nem lehet.
Aztán ahogy az iskola felé menet tovább bambultam kifelé a hátsó szélvédőn, egy zacskó alatt megtaláltam a Pókember Magyarországon először kiadott számát.
Apám kocsijában kallódott már időtlen idők óta. A borítója színeit a nap már réges-régen kiszívta, a papírlapok megsárgultak és összegyűrődtek. Olvasni még nem tudtam, csak a képekben gyönyörködtem. Viszont mégis tudtam, hogy miről szól a történet, hiszen édesapám azelőtt esténként gyakran olvasott nekem belőle, és már ismertem a sztorit. Úgy éreztem, egy régi barát tart velem az úton az ismeretlen felé.
Az a ma már 24 éves füzet akkor számomra olyan biztonságot nyújtott, mint más azóta sem. Januárban 29 éves leszek, és a szakadt kis képregény ma is ott virít a polcomon (persze másik kétszáz Pókember-füzet társaságában). Ha egyszer gyerekem lesz, meg fogom neki mutatni, hogy én miből merítettem erőt. Talán az ő hőse is Pókember lesz…
