„Az a baj a fiatalokkal, hogy nincs bennük semmi kitartás” – ez nem csak a mai felnőttek idióta közhelye, már akkor is unalmas volt, amikor nekem mondták kamaszkoromban.
Igaz: én speciel pont nem tettem túl sokat, hogy rácáfoljak. Harminc múltam, amikortól már nem adtam fel mindent az elsőre, és negyvenné kellett öregednem, hogy megtanuljam egyáltalán a szó valódi jelentését.
Ettől ez az okosság még ökörség, mint minden durva általánosításból fakadó, olcsó papírra nyomott életbölcsesség. Mert igenis vannak kitartó fiatalok, gondoljunk csak tizenéves, sikeréhes sportolóinkra, de akár olyan hétköznapi hősökre, mint Zoli. A fiatalember kilenc hónapja segít ápolni barátnőjét. Renit, aki most képtelen rámosolyogni, és véletlenül sem azért, mert haragszik barátjára, aki okozója volt a balesetnek, ami őt ágyhoz szögezte.
Zoli leküzdötte az első és legfontosabb akadályt, az önvádat. Aztán mindenkivel szembenézett: Renivel, a lány szüleivel, később testvérével is. Azóta is ápolja kedvesét, s hiszi – mi több, a lányt is támogatja hitében –, hogy szerelmével újra együtt andaloghatnak majd. Hát ebben a történetben nincs semmi kamaszos, amit le lehetne szólni. Sőt: tanulhatunk belőle elszántságot és jó adag kitartást is.
Holott – biztos vagyok benne – Zoli sem hősnek, sem kitartónak nem érzi magát. Csak teszi a dolgát, amit így tart természetesnek. Ettől – persze – csak szebb a sztori. Mert könnyű a társadalmi normáknak megfelelően elszántnak lenni, és más az, ha belülről jön. Zoli már most előrébb tart nálam, holott húsz évvel vagyok idősebb, és mostanra sikerült megtanulnom azt, amit ő csípőből tud. Úgyhogy a fiatalokat kéretik békén hagyni!
