Vélemény: Kíngörcs

Hogy mi tartott mégis össze? Sem vagyoni, a végén pedig már sem baráti vagy szellemi közösséget nem alkottunk, mégis volt valami görcsös akarás bennem és benne is. Hogy ez mégiscsak a mi kapcsolatunk, hogy milyen jó volt az elején, hogy szerettük egymást, meg egyébként is, már olyan régen együtt vagyunk. Így szokott meg minket mindenki, és mi is így szoktuk meg ­magunkat. Mentsük meg! – mondtuk.

Mentsük meg, de mit? Már nem beszélgettünk, csak vitatkoztunk, mindketten belehíztunk a boldogtalanságba, s tulajdonképpen egyikünk sem olyan volt, amilyen szeretett volna lenni. Karriert akartam és világot látni, ő pedig megelégedett volna a négy kerék, két gyerekkel. Titokban dohányoztam a kert végében meg az ablak alatt éjszaka, amikor elaludt, mert nem tudta, hogy cigizem, olyan dolgokat csináltam és mondtam, amiket tulajdonképpen nem szeretek. Nem voltam önmagam.

Nekem lett előbb elegem, ő viselte rosszabbul. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy nem ragaszkodtam görcsösen a megszokotthoz, a biztoshoz, kinyílt előttem a világ. Új ember lettem. Nem is. Az lettem, aki valójában voltam, csak nélküle és a béklyók nélkül, amiket egymásra aggattunk.

Fogyás, új szerelem, és egy egészen más világ várt rám a csillaghegyi egyszobás világa után. Sosem szabad megszokni, sosem szabad feladni! Én azóta férjhez mentem, Nacsa Olivérnek pedig ha férjet nem is, de egy új társat kívánok az új életéhez.