Volt az úgy, hogy volt hosszú párkapcsolatom. Koromhoz – és az ő korához – képest túl hosszú. Tizennégy voltam, amikor összejöttünk, huszonkettő, amikor vége lett. Nyolc hosszú év ment el az életemből egy olyan emberre, akiből elég lett volna három is.
Hogy mi tartott mégis össze? Sem vagyoni, a végén pedig már sem baráti vagy szellemi közösséget nem alkottunk, mégis volt valami görcsös akarás bennem és benne is. Hogy ez mégiscsak a mi kapcsolatunk, hogy milyen jó volt az elején, hogy szerettük egymást, meg egyébként is, már olyan régen együtt vagyunk. Így szokott meg minket mindenki, és mi is így szoktuk meg magunkat. Mentsük meg! – mondtuk.
Mentsük meg, de mit? Már nem beszélgettünk, csak vitatkoztunk, mindketten belehíztunk a boldogtalanságba, s tulajdonképpen egyikünk sem olyan volt, amilyen szeretett volna lenni. Karriert akartam és világot látni, ő pedig megelégedett volna a négy kerék, két gyerekkel. Titokban dohányoztam a kert végében meg az ablak alatt éjszaka, amikor elaludt, mert nem tudta, hogy cigizem, olyan dolgokat csináltam és mondtam, amiket tulajdonképpen nem szeretek. Nem voltam önmagam.
Nekem lett előbb elegem, ő viselte rosszabbul. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy nem ragaszkodtam görcsösen a megszokotthoz, a biztoshoz, kinyílt előttem a világ. Új ember lettem. Nem is. Az lettem, aki valójában voltam, csak nélküle és a béklyók nélkül, amiket egymásra aggattunk.
Fogyás, új szerelem, és egy egészen más világ várt rám a csillaghegyi egyszobás világa után. Sosem szabad megszokni, sosem szabad feladni! Én azóta férjhez mentem, Nacsa Olivérnek pedig ha férjet nem is, de egy új társat kívánok az új életéhez.
