Roppant nagyra van az emberiség a maga intelligenciájával, de képzeljük el mondjuk egy méhecske perspektíváját.
Egy méhecske rengeteget tud a saját világáról, jól szervezett társadalomban él, fejlett kommunikációval jut a virágporhoz, bonyolult vegyi folyamat révén készít belőle mézet – de mit sem tud arról, hogy ki az, aki időről időre megfosztja munkája gyümölcsétől. Mit sem tud arról, hogy az általa ismert létformánál van fejlettebb(nek hitt), hogy a kaptáron és a szomszéd mezőn túl is van világ.
Lehet, hogy akit mi Istennek nevezünk – mert mindent el kell neveznünk emberi nyelven, hogy beszélhessünk róla –, az valójában nem egy lény, hanem egy másik, intelligensebb, fejlettebb világ, ami a miénkkel párhuzamosan, de egy másik dimenzióban létezik. Csak az ember lehet olyan nagyképű, hogy azt képzelje, egyedül van a világegyetemben a maga értelmi képességeivel.
Hiszen azt sem tudjuk, mekkora a világegyetem! Amit mi ismerünk belőle, az most épp folyamatosan tágul, és azon is van túl. Időben és térben olyan távlatok vannak – nézzünk csak fel egy szép nyári estén a csillagos égboltra! –, ami emberi ésszel felfoghatatlan. Miért ne lehetnének más dimenziók, és miért ne lehetne ezek között közlekedni?
Múlt héten a múltban tettem utazást: középkori kastélyokban jártam. Az úri dáma éjjeliszekrényében éjjeli edény volt, és a csillárban gyertyák – a vízöblítéses vécé és az áram teljesen ismeretlen. Mit szólna egy akár száz évvel ezelőtt élt ember a mai autó- és repülőforgalomhoz, ahhoz, hogy a világon bárkivel bármikor kapcsolatba léphetünk? Összement a bolygónk, kicsi lett már nekünk. Vágyunk a csillagokba.
Csak azt ne higgyük, hogy amit ma nem ismerünk vagy amiről nem tudunk, az nem is létezhet!
