Csilingelő apró vagy zizegő papírbankó? Mindegy, akármilyen pénzt talál az ember, annak jobban örül, mintha kölyökkutyát simogatna vagy csokit majszolna – a brit kutatók szerint.
Nyilván értik a dolgukat, de nem számoltak azokkal a bolondokkal, akik egy utcán talált köteg pénzt nem vágnak zsebre. Kár is feltenni a kérdést, ki lehet ilyen hülye. Megsúgom: én.
Tizenkilenc éves voltam. Akkortájt azzal kerestem meg a főiskolára és a sörre valót, hogy a testvéremék éttermében vállaltam kulimunkát (értsd: mosogatás, felmosás, vízhordás stb.). Nem kerestem zsírosra magamat, de arra elég volt a pénz, hogy édesanyámék válláról levegyek némi terhet, amíg nem tudok a saját lábamra állni.
Aztán egy pénteki napon a melóhely előtt mibe botlottam bele? Egy kék multifilteres dobozba, aminek a hátuljába valaki 180 ezer forintot rejtett el. „Ez pont egy féléves tandíjam!” – tört akkor elő belőlem a felismerés. Egy pillanat alatt megkerestem azt a pénzt, amiért addig majd’ három hónapot gürcöltem!
A közelben egy asztalosműhelyből kalapácsok és fűrészek zaja szűrődött ki, a bejárattól nem messze egy hamutartó mellett műanyag kávéscsészék hevertek halomban. A zaj alábbhagyott, és megfáradt léptekkel előcammogtak a melósok. Az utolsó cigiszünetet tartották abban a műszakban, utána már mentek is haza a családjukhoz.
Egyikük arcán azonban sápadt rémület futott végig, miközben ruhája zsebeit tapogatta. Nem találta a cigijét. Odaléptem hozzá, és megkínáltam – a saját cigarettájából. Megkönnyebbülten felnevetett, és megköszönte. Aztán elmondta, hogy a pénzt fia főiskolai tanulmányaira gyűjtötte.
Na, ez volt az én legörömtelibb pillanatom.
