– Nyugaton változékony idő, csapadék várható, keleten enyhülés jöhet – ez a mondat gyakorlatilag akármikor, akármelyik időjárás-jelentésben elhangozhat, az ember már csak a vállát vonogatja. Mondjuk én pont azon kevesek közé tartozom, akik számára az időjárás előrejelzése legalább akkora humbug, mint bármilyen más „jóslás”. Én a legbiztosabb előrejelzésben bízom: reggelente kinézek az ablakon, és ha esőre áll, viszek magammal esernyőt, ha hűvösebb van, akkor meg kabátot is.
– A leghidegebb nyár jön, esőzések, viharok várhatóak – kürtölték tele a sajtót áprilisban a jósok. No persze, nyakig érő hóban én sem tippeltem volna másra, de hát ugye a tippelés meg a hasraütés meglehetősen távol áll a szakmaiságtól. Márpedig ilyesmit még nyomokban sem lehet felfedezni a remeklő előrejelzésekből.
A huszonfokok helyett jöttek a negyvenek, a viharok helyett pedig nemhogy záporok, de még csak egy kis szellő sem. Egy folyó még ki is száradt ráadásul. Persze azokat sem tudom megérteni, akik azután, hogy májusban bemagolják az időjárást szeptemberig – mégis hogyan lehetne megmondani egyáltalán ennyivel előtte a pontos hőmérsékletet? – még számon is kérik az „esetleges” tévedéseket.
Pedig a hónapokra szóló időjóslás semmiben sem különbözik attól a népi hiedelemtől, miszerint ha a medve februárban meglátja az árnyékát és visszamenekül a barlangjába, akkor még hosszú lesz a tél.
A kánikulára is kitalálhatnánk valamit hasonlót: például ha a medve kisétál a 40 fokra, és feldobja a talpát, akkor még jó sokáig meleg lesz. De legalábbis aznapra biztosak lehetnénk az időjárásban. Vagy még akkor sem.
