Összevissza rángatták az elmúlt két évtizedben a pedagógusokat és az iskolákat – bennük a gyerekeket –, kész csoda, hogy egyáltalán működnek.
Az történelmi szükségszerűség volt, hogy a rendszerváltozással átírták a történelem- és irodalomkönyveket. De aztán jöttek az alternatív iskolák, a hat- és nyolcosztályosok, a szűnni nem akaró reformok. Évente változtak az oktatás feltételei, jöttek-mentek a tulajdonosok és üzemeltetők, különböző politikai megrendelések érkeztek.
A gyerek és a szülők jogaira hivatkozva lerombolták a pedagógus tekintélyét, hovatovább örülhetett, ha nem gyepálták meg. Ha pénzről esett szó, hát mindig az volt a legkevesebb, de a körülmények egyre nehezebbek lettek. A világ s vele a pedagógussal szembeni elvárás egyre gyorsabban változik, s közben meg kell birkózni az információs robbanás hozta kihívásokkal.
Az iskolának – s a benne folyó munka színvonalának – a leginkább arra van szüksége, hogy békén hagyják. Egy kis nyugalom és állandóság: ez az, ami a gyerekneveléshez a legjobban hiányzik. Egy darabig nyugvópontra kellene juttatni azt a soha le nem zárható vitát is, hogy az állam, a köz mennyire szólhat bele a gyereknevelésbe.
Annak sincs igaza, aki úgy véli, semennyire – illúzió, hogy a szülő tudja, mi kell a gyerekének, nap mint nap látunk példát arra, hogy épp a szülőtől kell megvédeni őt –, és annak sincs, aki az erkölcstantól várja a csodát. Rossz, ha mindenki vígan herdálja a közpénzt, de az is, ha egy krétát a Klebelsbergtől kell kérni.
Ezzel az oktatási reformmal sem sikerült eltalálni a szarva közt a tőgyét. De remélhetően legalább néhány évre állandóságot és kiszámíthatóságot hoz az iskolákba.
