Nem vagyok nagy temetőjáró. A családi szokásoktól elrugaszkodva, jó ha évente (de lehet kettő-három is) járok sírlátogatóban.
A hazai temetők szakrális, a márványkövek ridegségét árasztó helyek. A fővárosi annyiban különbözik a vidékitől, hogy előbbiben kevesebb a művirág.
Nyomasztó. Fel lehetne dobni, mert a fővárosi temetők némelyike kertépítészeti remek. Sőt: akad, amely egy-két sztár eltemetése után lehetne egy új Père-Lachaise is. Persze sem Oscar Wilde, sem Jim Morrison nem fog feltámadni, hogy átköltözzön Párizsból – mondjuk – a Fiumei útra.
De van másik út. Jó, hogy a fővárosiak kezdik birtokba venni a temetőket, mert ebben az országban tényleg zavaros az emberek kapcsolata a halállal. Retteg-
jük, elképzeljük, elodázzuk, gyártunk rá mítoszokat, majd elutasítjuk. Holott: mivel a vég törvényszerűen része az életnek, jó volna természetesen kezelni.
Persze – emlékszem – apró gyermekkoromban én is odasúgtam dédnagyanyámnak: nem akarok meghalni. Rettegtem, hogy azt feleli: muszáj. Ehelyett azt mondta: élj úgy, hogy ne múlj el! Jó lett volna megkérdezni, hogyan kell.
Aztán ő is elment. Kiköltözött. Sokáig jártam az emlékhelyhez a szüleimmel. Hangulatos helyen lévő sírhely, előtte paddal. Mégsem ültem le ott talán sosem. Iszkoltam a temetőből. Persze végül megszoktam. De sosem szerettem. Remélem, utódaim nem idegenkednek majd rémisztő nyughelyemtől.
Ha úgy élnek, ahogy a dédi javasolta, nyomot hagynak a világban, és nem kell rettegniük az elmúlást. De nekik – és sokan másoknak is ebben az országban – meg kell szokniuk a halál gondolatát, mert a temetői hangulatot jelenleg nem a kertek bentlakói, hanem a látogatók ontják magukból.
