A gyerekeimet sokszor irigylik a társaik. Nem mintha több pénzük lenne, sőt. Ám nem kell kuncsorogniuk, ha valamit akarnak, s beszámolniuk minden egyes költésről.
A tágabb családban is nagy vitát váltott ki, amikor a középiskola kezdetén csemetéimet anyagilag leválasztottam. Lakhatsz és ehetsz itthon azt, ami van, mondtam, az összes többit az apanázsból kell megoldanod. Kiszámoltuk szépen együtt, mire van szükség, nem volt kis összeg. De kiderült, hogy jobban jártam, mint a többi szülő: a naponta kikönyörgött forintok végül nagyobb summát tesznek ki.
Van azonban e módival egy bökkenő: amint a gyerek anyagilag függetlenné válik, megnő az önérzete, az önállósága és a szabadsága. Ez az, ami sok szülőnek egyáltalán nincs ínyére.
Kölcsön
Amikor nagyétkű kisfiam harmadszor költötte el napok alatt a havi apanázsát az iskolai büfében, úgy éreztük, a gyerek reménytelen eset, és haladéktalanul beszüntettük a zsebpénz folyósítását. Mi osztottuk be helyette kiporciózott adagokban, mikor mire kellett.
Nem mintha mi, szülők értettünk volna a pénzhez, sosem tudtuk beosztani, a gyerek csak az otthoni mintát követte. Aztán az évek során meglepve tapasztaltuk, hogy csemeténkben csillapul a dzsentrimentalitás, egyre több pénz csörög a zsebében, takarékoskodik.
Nem merném állítani, hogy ez az üdvözítő módszer, de tény, hogy egyetemista fiunk ma gazdasági szakon tanul, és hó végén rendszeresen nyújt nagylelkű kölcsönöket reménytelenül béna szüleinek, akik még mindig nem tanultak meg bánni a pénzzel.
