Amikor a baráti társaságban senkinek sem született még gyermeke, vérre menő vitát folytattunk arról, vajon mekkora részt kell vállalnia a társadalomnak a következő generáció felneveléséből.
Még a rendszerváltozás előtt álltunk, de már fújdogáltak az új szelek. A többség akkor úgy vélte, a gyermek születéséről a szülő dönt, a vele járó öröm is az övé, tehát a terheket is neki kell viselnie. Miért fizessem én más gyerekének az iskoláztatását? – kérdezte egyik barátom.
Másikuk rákontrázott: felháborító, hogy a kiscipők árát mesterségesen alacsonyan tartják, ki-ki fizesse meg azt az értéket, amit megvesz! Engem a régi rossz gyakorlathoz való ragaszkodással vádoltak, amikor azt találtam mondani, hogy a gyereknevelés közügy, amiből a szülők a munkájuk révén is nagyobb részt vállalnak.
Ma, amikor már ki-ki felnevelte a maga csemetéit, s előbb-utóbb az unokákra kerül a sor, ők sem a szocializmus igazságtalan gyakorlatát, hanem a jóléti állam igazságosságát látják abban, ha a gyerekek beiskolázásához, taníttatásához a társadalom az adófizetők pénzéből hozzájárul, sőt keveslik annak mértékét. De a családok terhe ilyenkor augusztus végén nem csak anyagiakban mérhető: ezer dologra kell odafigyelni, számtalan intéznivaló van, s még ez sem elég.
A legfontosabb, hogy a gyerekeket „iskolai üzemmódba” állítsuk. Egyre korábban kell őket lefektetni, fel kell készíteni őket arra, hogy az intézményben a szülő távollétében is megállják a helyüket, s alkalmazkodni tudjanak a sokféle elváráshoz.
A szeptember a szülők számára a legnehezebb hónap. Különösen idén, amikor sok minden megváltozik az iskolákban. S már csak egy hét van hátra a startpisztoly eldördüléséig.
