Régóta bagózom. Amikor meghallottam, hogy nemzeti dohányboltok nyílnak, majdnem megörültem neki, mert az volt a kacsaürülék-barna trafikok mellé függesztve, hogy a fiatalkorúak védelmében történik mindez.
Gondoltam, egye fene, hajlandó vagyok egy kicsit többet gyalogolni a füstölni valóért, legalább nem mutatok rossz példát a fiataloknak. Aztán a trafikok az iskolák bejárata mellett, gyógyszertárak tőszomszédságában, kegytárgyboltnál nyíltak. Gondoltam, én is lazítok kicsit, úgy, ahogy nemzetünk vezetői tették.
Szóval besétáltam a házunk mellett álló kisboltba – innen puszi a két jó fej kiszolgáló hölgynek –, és megpróbáltam rávenni őket, hogy a pult alól adjanak el nekem cigit. A felvetésemre döbbent arcok néztek vissza rám, sőt pár másodperc elteltével a kandikamerát kezdték keresni nálam. Tudják, hogy újságíró vagyok, talán azt hitték, tesztelem őket. Látták lelki szemeik előtt, ahogy még aznap este fél hétkor megjelennek a tévéhíradóban „A kisbolt, ahol mégis lehet cigit kapni” címmel egy helyszíni riportban.
Félreértették a szándékomat. Engem önző célok vezéreltek, nincs kedvem ugyanis három saroknyit sétálni az első általános iskoláig, ami mellett ott a cigibutik.
A kisbolt egyébként sacc per kábé négymilliót érhet helypénzzel, áruval együtt. A legmagasabb kiszabható bírság tiltott cigarettaárusításért 500 millió forint. Ötszázmillió! Ha ezt a kisboltot húsz éven át minden nap elárverezik, akkor sem fog félmilliárdot érni. Ki volt az a bolond, aki kitalálta ezt az összeget?
Ja, az, aki a sulik mellé adott ki cigibolt működési engedélyt. Mindent értek.
