Képzeljünk el egy házat, amelynek a bejárati ajtaját – bár gyönyörű, tartós fából készítették – állandóan nyitva hagyjuk.
Tesszük ezt azért, mert szeretjük, ha a lakást átjárja a friss levegő, világosabb a nappali, aminek örülnek a növények, és egyébként is olyan sokan jönnek-mennek, hogy felesleges becsukni, valaki úgyis mindjárt kopogtatni fog.
Az asztalos, aki a közel húszkilós nyílászárót a saját kezével készítette, időtálló zsanérokkal szerelte fel, a szerelvényboltban olyat választott jó pénzért, amelyik bírja az esőt, a napot és a telet is, aki eddig ilyet vásárolt, az mind azt mondja, hogy száz évet is kibír a szerkezet, ha megfelelően karbantartják.
Az ajtót, amiről mi beszélünk, viszont senki sem olajozta, egyszer kinyitották, és úgy is hagyták, nem zavart senkit a nem rendeltetésszerű használat egészen addig, amíg egy hirtelen feltámadt vihar miatt be nem akarták csukni.
A büszke fa nem adta magát, sértődötten ellenállt, nyitva maradt. „Ha egyszer kinyitottatok és így hagytatok, akkor most ne lepődjetek meg azon, hogy a lakásból minden értéket, a szívetekből minden érzelmet kisöpör a vihar” – gondolta magában hetykén. Szívtelenül nézte végig, ahogy kiszökik a lakásból minden, ami egyszer a benne lakóknak fontos volt.
Az ajtó Hujber Feri és felesége, Cynthia házának bástyája volt. Nem érdekelte az sem, hogy híresek a lakók, akikre egykor vigyázott. Ajtó létére is tisztában volt vele, hogy még soha senkinek a világon nem működött hosszú távon az az elképzelése, hogy nyitott kapcsolatban éljen. Ahol kettőnél többen vannak, ott egy valaki biztosan felesleges lesz.