Hetvenöt éves bácsika állt a bíróság előtt. Tisztes ősz hajával, régies öltönyében olyan volt, mint egy nagypapa az unokája esküvőjén. A bíró azt kérdezte tőle: mi vitte rá, hogy egy becsületesen leélt élet és több mint ötvennégy évi házasság után baltát emelt a feleségére, és addig ütötte, amíg élet volt benne.
A bácsi hosszan eltűnődött a kérdésen, aztán csöndesen annyit mondott: ölég vót, kérem. Mivel további vallomást nem kívánt tenni, az iratokból idézték: még a család is csodálta azt a nyugalmat, amivel évtizedeken át szó nélkül hallgatta neje örökös zsémbelését, tűrte a folyamatos ugráltatást és szidalmazást.
Egy másik idős emberrel a rácsok mögött találkoztam. Nem bánta meg, hogy lelőtte a feleségét és rálőtt a fiára, csak azt fájlalta évekkel a tette után, hogy kisunokája is őrjöngése áldozata lett. Elmesélte: egész közös életükben gyötörte őt a felesége folyamatos, örökös zsémbelésével, és a fia, ahogy felnőtt, csatlakozott hozzá.
Soha semmi nem volt elég, nem volt jó úgy, ahogyan csinálta, semmivel nem tudta kivívni családja megbecsülését. Pedig magas rangú katonatiszt volt, szigorát rettegték a beosztottai. Több mint harminc évig bírta. Nem történt semmi különös, mondta, csak rákezdte az asszony, mint mindig, és ő úgy érezte, nem bírja ki, ha ezt tovább kell hallgatnia.
A nők hamarabb kilépnek egy rossz kapcsolatból, még ha egyedül kell is szembenézniük a nehézségekkel. A férfiak közt semmivel sem kevesebb a kiállhatatlan, örök elégedetlen, de tény: ritkábban jutnak el a sárkányállapotig. Ezt azonban tévesen gondolják a saját erényüknek. Ami a nemek párharcát illeti: az egyik tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz.
Tisztelet a boldog kivételnek.
