Magyarországon az emberek jelentős részének nem tart ki a fizetése a hónap végéig. Erről a félig tele vagy a félig üres pohár jut az eszembe.
Optimista emberként és persze némi iróniával azt is mondhatnám: de legalább a feléig kitart. Miért van ez? Vajon azért, mert ezek a népek két marokkal szórják a pénzt? Aligha.
A 2008-ban kezdődött válság óta kevés kivételtől eltekintve minden családban szorítani kellett a nadrágszíjon. És valljuk be: a megszokott életszínvonalat nagyon nehéz lejjebb adni. A számlákat muszáj befizetni, különben lehet gyertyával világítani és a feldarabolt bútorokkal fűteni. Enni is kell valamit. És a gyerektől is kérik azt a fránya osztálypénzt, sőt másik nadrágot, cipőt is kell venni neki, ha a régit kinőtte. Régen nem jut már nyaralásra, könyvvásárlásra, néha egy-egy mozira vagy színházra sem.
Ha elfogy a fizetés, némelyek még az ennivalón tudnak spórolni, és jobb híján azon, ha nem fizetik be időre a forint- vagy a svájci frankos hitelt. A végrehajtó úgysem kopogtat azonnal. A mókuskerékből nehéz kitörni. Gürizés, hajtás, cserébe egy emberhez méltatlan vegetálás. Millióknak ez jut ma Magyarországon.
Én már megtaláltam a megoldást. Irány a természet! Elég egy takaros tanya valahol távol a város zajától. Lesznek disznóim, marháim – utóbbiból úgy is sok van ebben az országban –, termesztek krumplit és minden földi jót, amivel jóllakhat a család. Nem lesz hitelem, és a fizetésem sem fogy el a hónap közepén, hiszen nem is lesz. Munkám viszont mindig akad.
Csupán egy a bökkenő. A családom tagjai hamarabb tekernék ki a nyakam, mintsem a városi élet kényelméről lemondjanak. Így jobb híján tovább sakkozunk. A pénzzel.
