Nem vagyunk egyformák, ezért a legfontabb, hogy megismerjük saját magunkat. Ám ezúttal nem egy önismereti lecke következik, csupán bemutatjuk, hogy ami az egyik embernél tökéletes működik, az a másiknál nem biztos.

sikoltozik, sikoly, sikolt — Illusztráció / Fotó: Pexels

Uralkodjunk magunkon! Vagy ne?

Ugye velünk is előfordult már, hogy valahogy minden balul sült el. Lekéstük a buszt, kiömlött a kávé, kiszakadt a nadrágunk, a főnökünk leszidott, a párunk kiakasztott, a gyerek meg egyszerűen csak kamasz. Állunk a szoba közepén, és azt érezzük, hogy mindjárt szétdurranunk, mint egy túl nagyra fújt lufi. Abban a pillanatban legszívesebben toporzékolnánk, vagy törnénk-zúznánk. Ehelyett nagy valószínűséggel leülünk, veszünk néhány mély levegőt, és megpróbálunk lehiggadni. De vajon a düh és a frusztráció elfojtása mindig jó dolog?

– Az életünk során különböző érzelmek széles skáláját éljük át, de egyiket sem démonizáljuk jobban, mint a haragot. Pedig a düh természetes érzés, amely általában akkor tör felszínre, ha mélyen megbántottak minket. Ez a fájdalom mély szintje. Van egy részünk, amelyik talán ki akarja engedni ezt, és hagyni, hogy ez a sötét, pusztító erő kitépjen belőlünk mindent, ami bennünk felgyülemlett. Semmire sem vágyunk jobban, minthogy összetörjünk poharakat, tányérokat, vagy bármit, ami a kezünk ügyébe kerül. De egy másik részünk kétségbeesetten próbálja magában tartani, inkább elfojtja, mintsem kiengedi. Hiszen gyerekkorunktól kezdve arra tanítottak minket, hogy a düh negatív érzelem, amely társadalmilag nem elfogadható. A helyes viselkedés: uralkodjunk magunkon mindig, minden körülmények között. Így érthető, hogy a düh érzése körül egyfajta szégyenérzet alakult ki bennünk, ezért inkább próbáljuk mindenáron magunkban tartani, palástolni, nem kiengedni a szellemet a palackból. Ám ez igencsak romboló hatású lehet, mivel így a nyomás csak felgyülemlik bennünk, és csendben felemészt minket, kárt tesz bennünk. Ha a haragot nem kezeljük egészséges módon, akkor az hamar depresszióban nyilvánulhat meg, és nagyban befolyásolhatja a kapcsolatainkat, az életminőségünket, a közérzetünket – mondja dr. Makai Gábor pszichoterapeuta a Fanny magazinnak.

Irány a dühszoba

Ezek olyan szobák, amelyeket kibérelhetünk, hogy tányérokat törjünk, baltával üssük a falat, vagy szétverjünk mindent, amit ott találunk. Ez a „negatív” érzelmek feldolgozásának egy alternatív módja. Az üvöltözés például beindítja a túlélési ösztönünket, ami aztán endorfinokkal árasztja el a szervezetünket; ezért van az, hogy káromkodunk, amikor beütjük valaminket és az fáj. És bármilyen hihetetlen, a csúnya szavak kiabálása ilyenkor valóban segíthet a fájdalom enyhítésében. De hogyan működik ez a gyakorlatban? A düh erősen fizikai töltéseket hoz létre a testünkben, amelyek gyakran a karokban és a mellkasban érezhetők – ez annak a jele, hogy az idegrendszer „harcolj vagy menekülj” válaszának a „harcolj” része aktiválódott. Ezért a megnyugvás nem mindig segít a harag feloldásában. A düh kifejezésére, a felgyülemlett energia kivezetésére kiváló módszer a felsőtestet érintő, erőteljes mozdulatok alkalmazása, mint például egy bokszzsák tiszta erőből való püfölése, vagy ha fahusángokat dobálunk az erdőben, vagy ha kibérelünk egy dühszobát.

Ezek a szobák a kétezres évek elején jöttek létre, először Tokióban, de aztán világszerte teret hódított ez a módszer. Bizony nem meglepő, hogy Japánból származik az ötlet, hiszen ott sokan küzdenek a társadalmi nyomással, elvárásokkal, sok munkahelyi stresszel, amire muszáj volt megoldást találniuk. Természetesen nem az a célja ezeknek a létesítményeknek, hogy a dühöngés után az intenzív osztályon ápoljanak minket különböző harci sérülésekkel, ezért fontos, hogy mindig viseljük a megfelelő védőöltözetet: kesztyűt, szemüveget, sisakot, overált, bármit, ami megvéd minket a repkedő szilánkoktól. Aztán ha beöltöztünk a különleges hacukánkba, akkor adjunk bele bátran apait-anyait! Törjük össze a vázákat, tévéképernyőket, bútorokat, poharakat, amit csak találunk. Higgyük el, jó móka egy kicsit elengedni magunkat és azt tenni, amit az ösztöneink diktálnak. Először egy hatalmas adrenalinlöketet érezhetünk, majd hihetetlen megkönnyebbülést. A dühszoba vagy hasonló tevékenység használata után teljesen rendben van, ha szükségünk van egy jó nagy sírásra. Ezt kalkuláljuk bele a programunkba, tehát hagyjunk időt magunknak arra, hogy az érzelmek kitörhessenek belőlünk, szóval ne munkába menet ejtsük útba a tomboló szobát, ha lehet.

Kiabáljunk, minél hangosabban!

Ennek lényege, hogy szenteljünk egy kis időt a sikoltozásnak, és adjunk ki mindent magunkból, ami felgyülemlett. Ennek a módszernek az alapötletét Arthur Janov pszichológus fejlesztette ki a hetvenes években. Ez a terápia azon az elképzelésen alapul, hogy a düh az elfojtott gyermekkori traumák eredménye. Janov szerint a trauma kezelésének legjobb módja az, ha felidézzük magunkban és újra játsszuk a traumatikus élményt, az elfojtott dühöt vagy frusztrációt, amit spontán és féktelen sikolyok, hisztéria formájában fejezünk ki. A technika hamar népszerűvé vált, főként azért, mert Janov azt állította, hogy az összes betegség 80 százaléka gyógyítható lenne ezzel a terápiával. Bár meglehet, hogy a fizikai betegségeinktől nem szabadulhatunk meg ilyen könnyen, a felgyülemlett dühtől viszont talán igen. Tegyünk egy próbát! Keressünk egy megfelelő helyet, távol mindentől, hogy ne hozzuk a frászt másokra, és sikítsunk, ahogy csak jól esik. Ha kell zokogjunk, kiabáljunk, és képzeljünk el, hogy ezekkel az artikulátlan hangokkal együtt a mérgünk, dühünk, szorongásunk is távozik a testünkből.

Hová tegyük ezeket az érzéseket?

Ha jobban belegondolunk, valószínűleg jó, hogy nem kötöttünk bele a kollégánkba, nem kiabáltunk ok nélkül a kutyánkkal, hanem levezettük a feszültséget úgy, hogy közben nem ártottunk senkinek, nem bántottunk meg senkit. Figyeltünk a szervezetünk üzenetére, hogy túlterheltek vagyunk, és segítségre van szükségünk. Talán itt az ideje, hogy mindannyian egy kicsit jobban átgondoljuk a dühhöz való viszonyunkat. Üvöltözzünk, sikítsunk bátran egy párnába, menjünk el futni, hallgassuk teljes hangerőn zenét, vagy foglaljunk magunknak egy dühszobát, és hagyjuk, hogy kitörjön belőlünk minden, mert akár ez lehet a mélyebb gyógyulás kezdete.

Hallottál már a sikolyterápiáról? Amilyen ijesztő, olyan jó a lelkednek