Az a baj a kibírhatatlan anyósokról szóló viccekkel, hogy kiderülhet róluk: igazak. Sőt az sem ritka, hogy valaki rádöbben: az ő esetében valójában az apósáról szólnak a tréfák…
Hiába a tavasz melengető napsugarai, a négy fal között szinte megfagy a levegő, ahogy szóba kerül Viki néni egy szem gyermekének házassága. Büszkeség helyett keserűség látszik az arcán.
– Szegény Karcsi! Nem mer panaszkodni, pedig nekem elmondhatná, kiönthetné a szívét. Hiszen a vak is látja, hogy a szerencsétlen milyen rosszul választott. Pedig finoman utaltam rá, hogy nem kéne elkapkodnia a nősülést, ismerje meg jobban azt a lányt, de olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú. S mire észbe kaptam, már késő volt, ott masírozott azzal a kikent-kifent nővel az oldalán a Nászinduló taktusaira. Addig sem láttam túl gyakran a munkája miatt, de lassan ott tartunk, hogy ünnepekkor is csak egy képeslap vagy egy telefon jelzi: él még, és tudja, ki vagyok. Mindenről csak az a nő tehet – mondja, egyre jobban felhergelve önmagát. Majd felpattan, a komódhoz sietve a fiókba túr, s néhány fényképpel tér vissza.
– Nézze csak, milyen fess legény volt a fiam! Ma már reformételeken koplal, és olyan színeket párosít a ruhatárában, amiktől mindig is óva intettem. Csakhogy az a nő átvette az irányítást felette. Lehet, hogy ő harcra kész, de én győzelemre születtem. Küzdök érte, ahogy az unokámért is, aki majdnem Kevin lett. Még szerencse, hogy kiálltam érte, s bár nem sikerült elérnem, hogy apukám után ő is Gyula lehessen, de a Zsolt még így is jobb, mint az a hülye külföldi név!
S hogy mi a helyzet a túloldalon? A feleség, aki égre meredő tekintettel próbálja elfojtani szitkozódásait.
– Elegem van a mamából! Még a gyerekünk nevét is ő akarta meghatározni. Tiszta gyomorideg vagyok minden olyan családi esemény előtt, amikor átjön. Bármit teszek, csak kritizálni tud. Nem lesz ennek jó vége, nagyon nem.
„A szülők, illetve vejük és menyük konfliktusa mögött a versengéstől kezdve a bizalomhiányon át a személyes bizonytalanságig számos tényező húzódhat meg. Nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen feszültségekhez két ember kell, akik nem megfelelő önértékelésükkel kölcsönösen hergelik egymást. S ez a két ember igen gyakran a szülő és gyermeke, akik közül az egyik képtelen elengedni a másikat. Sokszor egy anyukának vagy apukának idősebb korára csak a szülői szerep maradt, amihez foggal-körömmel ragaszkodva igyekszik elmarni a felnőtt gyermeke mellől mindenkit, aki veszélybe sodorhatja szülői státusát. A legtöbb esetben ugyanakkor az fedezhető fel, hogy valójában a gyermek még nem tudott vagy éppen nem akart leválni a szüleiről. Ha egy ilyen ember mellé egy önbizalomhiányos, szerelme szüleiről való érzelmi leválását kivárni képtelen személy kerül, az akár a végletekig gerjesztheti a feszültséget.”
„Létezik megoldás, ám ahhoz mindhárom résztvevő tudatos változása szükséges. A felnőtt gyermeknek ki kell lépnie a két tűz közé szorult állapotból, a felállított fontossági sorrendben pedig első helyre a házastársát, a második helyre pedig a szüleit helyezze. A házastárs részéről pedig a párja szüleiről való érzelmi leválási folyamata iránti türelem csodát tehet” – magyarázza Dr. Domján Mihály családterapeuta.