A viszonzatlan szerelem olyan, mintha a szeretett embertől egy leküzdhetetlen fal választana el, és mintha ez minket is láthatatlanná tenne a másik fél számára. Tudja, hogy ott vagyunk, ismeri az érzéseinket, mégsem vesz tudomást rólunk.
Elveszettnek érezzük magunkat, arról álmodozunk, hogy milyen volna odabújni hozzá, átölelni, megosztani vele az érzéseinket. A társaságára vágyunk, és úgy érezzük, mintha mások nem is lennének. Felmerül a kérdés, hogy okos dolog-e megerőszakolni a saját érzéseinket, és összeköltözni valakivel, amikor mást sze-retünk?
Az a kapcsolat, amelyet csak azért létesít, hogy ne legyen egyedül, vajon mennyi eséllyel kecsegtet?
A reménytelen szerelem nagyon sok fájdalmat hordoz magában, és törvényszerűen összetöri az önbecsülésünket. Nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető
– ezt érezzük, amikor az érzéseink nem találnak visszhangra a szeretett emberben.
Ha valaki jelzi, hogy tetszünk neki, és a szexuális fantáziáját is beindítottuk, de komoly kapcsolatban nem gondolkodik vagy nem vagyunk vállalhatók a számára, akkor jobb, ha az eszünkre hallgatunk, és gyökerestől irtjuk ki az iránta érzett szerelmünket. Az ilyen kapcsolatban ugyanis szinte kizárólag sebeket szerzünk, és a néhány kellemes perc nem éri meg, hogy utána ezer sebből vérezzünk.
Ha az elképzelt és vágyott szerelem nem valósulhat meg, akkor legyünk erősek, és lépjünk tovább, mert a sóvárgás, az elérhetetlen utáni értelmetlen vágyódás bánatossá, majd depreszszióssá tesz. Tudnunk kell, hogy nem csak egy nő vagy férfi létezik a világon, és ilyen esetben érdemes elvégezni egy elengedési rituálét, amellyel pontot teszünk a viszonzatlan szerelem végére.
