Rejtélyes labirintusok, halálos csapdák: az Exit 8-re hangolva megnéztük a legmisztikusabb csapdahorrorokat

A március 5-én mozikba érkező Exit 8 eredetileg egy videójátékból készült filmadaptáció és ebben a zsánerben szokatlanul jól remekel. Ez már önmagában kiemelendő, mert sokan belebuktak már ebbe a próbálkozásba, ugyanakkor az Exit 8 esetében még jót is tesz, ha keveset tudunk az eredeti játékról — főleg hogy az Exit 8 kritikai sikernek örvend azok közt, akik premier előtt láthatták a filmet.

Az Exit 8 egy olyan koncepciót hozott vissza, ami már hiányzott a filmiparból

A főszereplő, a japánok közt j-pop sztárként istenített Ninomija Kazunari egy véget nem érő metrófolyosón találja magát. Egyetlen reménye a kijutásra, hogy bármikor lát egy eltérést az ismétlődő helyszíneken, a másik irányba kell továbbhaladnia. Soha nincs egyértelműen kimondva, hogy milyen lovecraft-i borzalom van a rejtélyes ciklus mögött, de valahol pont ezért működik. A látvány pedig hihetetlenül erős, az anomáliák audiovizuális megvalósítása a híres japán kreativitást dicséri. Legerősebb hibája viszont, hogy minden más történelmi elemet a szájába rág a nézőnek, nem hagy semmit önmagától kibontakozni, valamint hogy kissé túl sok a zene és hatásvadász hangeffekt ahhoz képest, hogy egy üres folyosón játszódó filmről van szó. Az Exit 8 előzeteséből kaphatunk némi rálátást ezekre az izgalmas borzalmakra.

Kocka

Még jóval az Exit 8 előtt, a kilencvenes években ez a film volt, amivel nem csak debütált ez a zsáner, de valahol már önnön jogán tökélyre fejlesztette azt. Öt látszólag teljesen véletlenszerűen kiválasztott ember egy gigantikus építmény belsejében ébred, ahol kockaalapú szobák végeláthatatlan sora ismétli önmagát. Ezek a szobák azonban morbid, halálos csapdákkal vannak kiegészítve. Céljuk, hogy kijussanak ebből az épületből mielőtt éhen halnak, vagy teljesen megborul az elméjük. Később kiderül, hogy legnagyobb felkészültségük mellett is ott lapul az egyik legveszélyesebb tényező: az emberi természet, ami önmaguk és egymásnak ellenségévé teszi őket. Sajnos a harmadik részben már kiderül kik állnak a borzalmak mögött, az első két részt viszont végigizgulhatjuk kellő színfalak mögötti misztikummal.

Vivarium

A végtelenített utak koncepciója a művészfilmek világát is megihlette. Ennek legjobb pédája Jesse Eisenberg és Imogen Poots közös filmje, ahol egy különös lehetőségnek eleget téve egy teljesen magányos kertvárosban találják magukat, ahol az utcák, kertek, de még a felhők is matematikai pontossággal ismétlődnek a végtelenségig. A Vivarium legnagyobb erénye az a látvány, nagyon jól vegyíti M.C. Escher illúzióit René Magritte valószerű, de mégis hamis festményeivel. A képi világ komfortja minket is ugyanúgy fogva tart, mint a főszereplőket, még ha tudjuk is, hogy a bemutatott világ mérgező és velejéig borzalmas.

Síri találkozások

2010 környékén hatalmas kereslet volt az úgynevezett found footage horrorra, aminek a lényege, hogy áldozatok kiszivárgott tragédiáinak a bizarr körülményeit követhetjük nyomon. Ilyenek mellett, mint a Rec és a Paranormal Activity, a másik nagy dobás volt a cikkünk témájába illő Síri találkozások. A filmben egy kamu-dokumentumfilmes stáb természetfeletti jelenségeket próbál megragadni egy elhagyott elmegyógyintézetben, de végül önmaguk sorsát vívták ki, miután valós veszélyekkel kell szembenézniük. Ha legközelebb megnézzük, érdemes megfigyelni mikor van valódi félelem a nézők szemében, ugyanis megannyi jelenet teljesen improvizált formájában került a végső vágatba.