Stephen King regénye ihlette Az éhezők viadalát és a Squid Game-t: Megnéztük A hosszú menetelést! — Kritika

A Legenda vagyok és Az éhezők viadala filmeket rendező Francis Lawrence adaptációja, A hosszú menetelés szeptember 11-én debütál a hazai mozikban. A film a cikk írásakor 96%-os kritikai sikernek örvend a Rotten Tomatoes-on. A Stephen King könyvek következő adaptációja egy némileg túljátszott filmes formulába igyekszik újítást vinni, miközben valójában minden a regényből indult ki.

Stephen King egyik legkorábbi könyve végre megkapta a kiérdemelt adaptációt

A történet egy militarizált, gazdaságilag szétesett Amerikában játszódik, ahol a fiatalokkal egy brutális, szadista játékot játszatnak évente: ötven fiú áll a rajtvonalhoz, akik addig sétálnak, amíg csak egy marad talpon. A legfontosabb szabály, hogy a séta tempójának nem szabad 3 mérföld/óra alá esnie, különben az eseményt lebonyolító katonák kegyetlenül lelövik őket. Ötven játékos között leginkább Ray Garraty (Cooper Hoffman), Peter McVries (David Jonsson), Stebbins (Garrett Wareing) és Gary Barkovitch (Charlie Plummer) szemszögéből követjük a történetet, akiket egy szigorú tiszt (Mark Hamill) árgus szemekkel követ.

Csendes, de pont ettől igazán sokkoló

A film legnagyobb erénye, hogy mer elmélyülni a történetben és a sokkoló jelenetek a sztoriért vannak, és nem fordítva. Némi időugrást leszámítva végigkövetjük a sétát, ahol ha valaki elbukik, az már nem tér vissza és némely halált nyers képiséggel nézhetünk végig. Ezeknek mindnek súlya van és abszolút szükséges a mondanivaló nyomatékosításának tekintetében, nem megy át öncélú hentelésbe.

Amikor majdnem minden hollywoodi film ingervadászatra megy rá, néha becsusszan egy ilyen film, ami ízlésesen kezeli az audiovizuális eszközöket és ezt meg kell becsülnünk. Nincsenek hatásvadász zenék, csak a csend és madárcsicsergés, mely egy vészjósló vákuumot generál, ahol a veszély mindig a háttérben húzódik.

A film egy naturális képi nyelvet követ. Láthatunk zöld tájakat, elhagyatott házakat, amelyek fölött a természet átvette az irányítást, kicsit világvége hatást keltve. Nyomasztó, de mégis friss, mintha egy felhős túrára indulnánk a szereplőkkel — azzal a különbséggel, hogy minket nem követnek fegyveres őrök.

Mélyen átélhető emberi sorsok

Philip Seymour Hoffmann fia, Cooper Hoffmann (Licorice Pizza) és David Jonsson (Alien: Romulus) baráti kémiája nagyon jól működik a filmben. Karaktereik a menetelés közben együtt filóznak, reflektálnak az őket körülvevő halálra és nyomásra. Minden megtett mérföld közelebb hozza a fiatalokat, akik bár olykor kibillennek az egyensúlyból, de folyamatosan egy bajtársiasság, sorsközösség alakul ki köztük. Igazából minden fiatallal együtt tudunk érezni, akiket a filmben két mondatnál jobban bemutatnak, a fiatal színészek játéka hatásos, drámai és olykor nagyon szomorú.

Jelenléte pont arra volt elég, hogy tudjuk, hogy ott van és utálni kell őt, de mint karakter üres és motivációjában hiányos. Ha már egy ekkora nevet sikerült beszerezniük a filmbe, egy fokkal tehették volna érdekesebbé, mert a potenciál ott volt benne.

Kinek való a film?

A mai mozifilmekhez viszonyítva A hosszú menetelés egy megfontolt, szövegben erős film, amit csak néha törnek meg akcióval. Egy kétórás lelki és filozófiai utazás, ami az arra fogékony embereknek élvezetes lesz, míg mások hiányolhatják a mozgalmat, pörgést, ami mondjuk egy Marvel filmre jellemző lehet. A hosszú menetelés egy okos és érzelmes film, aminek helye van az ingerektől kifáradt filmes felhozatalban.