Klampár Tibor: Ha nem pingpongozom, tán a sitten végzem

A Klampár család szegény volt, a papa ószeresként, a mama lapkihordóként kereste a betevőre valót. Tibor eltitkolt gyerekként született: édesanyja nem merte elárulni a férjének, hogy jön a negyedik gyerek a Dembinszky utcai, vécé és fürdőszoba nélküli szoba-konyhába.

A Klampár testvérek egytől egyig pingpongoztak. Mivel a kis Tibire nekik kellett vigyázni, levitték a Vörös Meteor Hernád utcai termébe, ahonnan rövid úton kiebrudalták:

– Néhány hónap után azt mond­ták, ügyetlen vagyok – mesélte. – De Józsi bátyám szerint tehetséges voltam, elvitt a Postásba, ahol megtűrtek. Arra gondolhattak, előbb-utóbb úgyis megunom, hogy senki nem foglalkozik velem. Tévedtek: Józsi szó szerint kivert belőlem mindent!

Megesett, hogy a „kegyetlen” bátyó, mert öccse valamit nem jól csinált az asztalnál, hatalmas pofont kent le Tibinek. Csak akkor hagyta abba, amikor Tibi a földre került. Akkor Józsi a vállára kapta az alélt srácot, és a ligetbe vitte, futtatta, amíg az öcsi szedni tudta a lábát.

– Mindennap éjjel tíz-tizenegyig tartott a kiképzés. Így a suliban inkább szunyókáltam, mint figyeltem a tanárokra – vallotta be. – Utáltam iskolá­ba járni, balhéztam állandóan. Hatodikos voltam, amikor ki­csaptak, de nem bántam, legalább több időm volt pingpongozni.

Később sem javult meg. Sokáig jogosítvány nélkül motorozott, s még a pingpongteremben sem viselkedett kifogástalanul, balhéi miatt sokszor eltiltották. Ha vi­lágbajnok társai nem sírják vissza a Phenjanba utazó csapatba, a magyar férfiválogatott soha nem lesz aranyérmes a kínaiak előtt.

– Tudom, nem voltam könnyű ember, sok hülyeséget csináltam, ha nem pingpongozom, tán a sitten végzem. De akkor, a vb előtt megfogadtam: ha kell, meghalok a győzelemért. Klampár fergetegesen játszott Koreában, nyert és nyert, és vi­lágbajnoki aranyéremmel ünnepelte 26. születésnapját 1979. április 30-án.