Ha Mészöly Kálmán, akkor bundagyanú, káromkodás, politikai hovatartozás – mindegyikről beszél az Ulpiusnál megjelent könyvében.
Bergenben léptünk pályára a norvégok ellen (1990-ben – a szerk.), s értünk el értékes gól nélküli döntetlent. Akkor vesztem először össze Knézy Jenő̋vel. Ő közvetített, majd ő csinált interjút velem. Meglehetősen lekezelő stílusban, okoskodva kérdezett, nem győzte hangsúlyozni, hogy ez milyen pocsék teljesítmény, rossz eredmény volt. Nekem sem kellett több. Leüvöltöttem a fejét, s kikértem magamnak, hogy a csapatomat bántsa.
(...)
Hiába vezettünk 1-0-ra, az izlandiak öt perc alatt fordítottak. A találkozó utáni éjszakán nem aludtam semmit. Járt az agyam, kerestem az utat, a megoldást. A játékosok néma csöndben csomagoltak, olyanok voltunk, mint valami gyászmenet, s akkor megint találkoztam Knézyvel, otthonról persze hívtak, hogy újra ilyen stílusban közvetített, és persze arra is felhívták a figyelmemet, hogy szinte minden mondatomat lehetett hallani a közvetítés során. Azt hittem, megütöm: „Aljas dolgot csináltál. Mocskos, aljas dolgot, ha azt gondolod, hogy ezzel segíted a sportágat, akkor rossz úton jársz. Az ilyen sírásókat, mint te, el kellene tiltani a futballtól. Örülj, baszd meg, hogy kikaptunk. Most aztán károghatsz kedvedre...”
Aztán kiértünk a repülőtérre, s ott vártunk az indulásra, amikor láttam, hogy egy vadidegen férfi hangosan kiabál a játékosok felé magyarul: „Mi van, kutyaütő̋k? Nem szégyellitek magatokat...?” Aztán meglátott engem: „Na, itt a nagy kapitány, bravó, Mészöly, miért nem takarodsz a kispadról, te szar, szemét senkiházi...”
(…)
Arra már nem emlékszem, hogy kik kaptak el, és kik fogtak le, úgy voltam vele, odamegyek, és leütöm ezt a barmot. Biz’ isten leütöttem volna.
(Folytatjuk)
