Ha Mészöly Kálmán, akkor bundagyanú, káromkodás, politikai hovatartozás – mindegyikről beszél az Ulpiusnál megjelent könyvében.
1969-ben Pozsonyban rendezték az első találkozót, s mi értékes 2-2-es döntetlent értünk el. Úgy voltunk vele, ezt illik megünnepelni. A meccs után elmentünk egy helyi étterembe, Farkas Jancsival, Fister Ferivel és Varga Lacival, a kapusunkkal. Megittunk néhány sört, ezt így illik arrafelé, aztán egyre többen lettek, a szomszéd asztaloknál szlovákok mutogattak ránk ujjal, kezdett megfagyni körülöttünk a levegő. Hát még amikor ugyanabba az étterembe érkezett a két válogatott labdarúgó, Adamec és Jockl. Adamecrôl tudni kell, hogy gyűlölte a magyarokat. Ennek mindig hangot is adott, pocskondiázott bennünket, nagyképűen nyilatkozott, és játszotta az eszét. Ott, a pozsonyi vendéglőben is beszólt nekünk. Nem lehetett nem érteni a gúnyos mondatait.
Nekünk sem kellett több. Kitört a bunyó.
Még annyi időm volt, hogy odakiáltsak a csapattársaimnak: „Fiúk, széket fel, tartsátok magatok elé, mint valami lándzsát...”. És már jöttek ránk a szlovákok, káromkodva, szentségelve, magyarokat szidva. Varga Laci bivalyerős gyerek volt, és úgy verte-ütötte le őket szép sorban, hogy azok dőltek el liszteszsák módjára. De Farkas Jancsi meg én is beleadtunk apait, anyait, jobb egyenes, bal csapott, Adamecet úgy megvertük, hogy a kiérkező rendőrök nem ismerték fel a válogatott kedvencüket. A fakabátok persze kocsiba tuszkoltak, és előôállítottak minket. (…)
Késô este a vezetőink jöttek értünk, és alig hittem a fülemnek, amikor azt mondták: „Fiúk, ez szép, férfias munka volt...”
Díjazták, hogy szétvertük, szétbasztuk a szlovákokat.
(Folytatjuk)
