Négyévesen ütött először labdába, azóta a tenisz az élete a világhírű sportolónak, aki úgy véli, a sikerhez fanatizmus is kell.
Milyen érzés az, amikor az ember, aki mindig két lábbal a földön áll, hirtelen a fellegek közt találja magát?
Pont olyan, mint az életemben az utóbbi fél esztendő. Előbb volt Wimbledon, aztán a világelsőség, nem sokkal később az esküvőnk Jelenával, majd pedig október 20-án a legboldogabb pillanat, amikor Monte-Carlóban megszületett a kisfiunk, Stefan. Tudatában vagyok annak, hogy ennél már semmi sem lehet csodálatosabb. Azzal foglalkozom, amit a legjobban szeretek, apa vagyok egy boldog családban, szebb már tényleg nem lehet az életem.
Mi a sikerének a titka?
Ezt nem lehet csak úgy egy szóban, mondatban kifejteni. A mozaik kockáinak össze kell állniuk, ahhoz, hogy az ember idáig eljusson. Mindennek az alapja az egészség, nekem ez megvan, aztán jöhet – kitartással és szorgalommal párosulva! – a tehetség, ami az én esetemben adva volt. Végül pedig a szerencse. Ez is nagyon fontos, s immár elmondhatom: nekem az életben mindenben szerencsém volt.
Mi volt a legnagyobb?
Talán az, amikor a pályafutásom döntő pillanatában hazámban az élet elviselhetetlenné vált: bombázni kezdték Szerbiát, és rám 12 évesen Nikola Pilics müncheni teniszakadémiája várt. Szüleimet szinte őrületbe kergette a bizonytalanság, az, hogy nem tudták, kisfiuk egyáltalán eljuthat-e Németországba. Akkor jött a megoldás: Magyarország. Előtte sosem jártam ott, de az edzőm, Jelena Gencsics ottani barátai segítettek átvészelni a szörnyű napokat. Előbb Szegeden, majd Budapesten vált lehetővé, hogy normális körülmények között edzhessek mindaddig, míg a német papírok meglettek. Mi ez, ha nem szerencse? Örökre hálás vagyok érte a magyaroknak.
Hibái egyáltalán nincsenek?
Miért ne lennének? Hibái mindenkinek vannak, ettől vagyunk emberek. Én például krónikus elkéső típus vagyok. Mindenhova késve érkezem, még a wimbledoni döntőimre is az utolsó pillanatban estem be.
Mitől lett éppen teniszező?
Nyilván attól, hogy négyévesen a Kopaonik hegyen, egy táborban először kézbe vehettem az ütőt. Abban az időben a csúcson járó, világverő Szeles Mónikát csodálta Szerbia. Igaz, Amerikában élt, de a hazámban született, és ő a miénk volt. Talán az összes szerb gyerek teniszező akart lenni. Nos, engem azt követően, hogy először eltaláltam a labdát, más már nem is érdekelt.
Az élsportolókat napjainkban gépembereknek tartják. Van ebben igazság?
Inkább részigazság. Minden fejlődik, gyorsul, tehát a sport is. Tíz éve, amikor hivatásommá vált a tenisz, Federert és Nadalt látva el sem tudtam képzelni, hogy még annál is lehet jobban játszani. Aztán ugye kiderült, hogy lehet. Ettől függetlenül azonban az igazság az, hogy az élsportoló is ember, nem pedig robot. Már csak azért sem, mert a hús-vér ember gondolkodik és esendő, a gépember nem.
Példaképe van?
Hogyne lenne, több is. Kölyökként Pete Sampras volt nálam az Isten. Meg voltam győződve róla, hogy ő a tökély. Aztán videón láttam Björn Borgot játszani, s azonnal tudtam: nála nagyobb zseni nem születhet. Azaz mégis? A svédet tiniként elbúcsúztató Boris Becker is bámulatos volt. Szerencsémre pályafutásom egyik kulcsszakaszában ő lett az edzőm, s nem lehet vitás, hogy az első Wimbledont neki köszönhetően nyerem meg.
Eddig hét Grand Slam – négy Ausztráliában, kettő Wimbledonban, egy Amerikában – jött össze, a Roland Garroshoz mi hiányzik?
Mondhatnám úgy is, hogy a fű- vagy a műanyag borítás, de ez nem egészen igaz. Tény, hogy salakon nem vagyok olyan jó, de tény az is, hogy egy döntőt azért Párizsban is játszottam. Meggyőződésem, hogy ha odáig még egyszer eljutok, azt már nem hagyom ki.
Az önbizalma mindig ilyen nagy volt?
Nézze, ha az ember nem hisz magában, akkor mástól se várja el, hogy higgyen benne. Amikor a siker titkáról beszéltem, az kimaradt belőle, hogy a sikerhez egészséges önbizalom, ambíció és fanatizmus is kell.
Ki a legnagyobb riválisa?
Nadal, ez nem vitás. Összesen 37 meccset játszottunk egymás ellen, ami csúcs. De az sem semmi, hogy mind a négy Grand Slam-döntőben megvívtunk egymással. Az igaz, hogy összességében Rafael mérlege a jobb, de a nagydöntőkben – Párizst leszámítva – már én vezetek.
Mi lett volna önből, ha nem kezd teniszezni?
Talán színész. Van hozzá tehetségem. Ezt játékostársaim is mondják. Tudja, nincs olyan közülük – még a sziklaszilárd Federer sem –, akit ne tudnék utánozni. A tornák idején, ha együtt vagyunk, ők kérik már tőlem, hogy cirkuszoljak egy kicsit. Miért ne? És csinálom, ők pedig halálra röhögik magukat, még azok is, akiket éppen kifigurázok.
