Ha egészsége is engedi, még fél évtizedig edzősködne a magyar bokszélet kiválósága, Szántó Imre, aki ma ünnepli hetvenedik születésnapját. A mesteredzővel beszélgettünk múltról, jelenről.
Öcsi bácsi negyvenöt éve edzősködik. Ha újra születne, ismét a ringsarokba állna?
Alighanem, elvégre bokszérmekben gazdag az életem, és még öt év nyugodtan belefér. Édesapámat, aki nyolcvanéves koráig edzősködött, Csöpi bácsinak becézték, közkedvelt edző volt a Fradinál. A Bp. Honvédnál is dolgozott akkor, amikor Puskás Öcsiék Kispesten fociztak, varázsoltak.
Ahhoz, hogy hosszú legyen az élete, 2001-ben sorsdöntő lépést tett, leszokott a dohányzásról...
Igen, mert egyrészt elment a hangom, s ugye milyen egy bokszedző hang nélkül, másrészt egyszer megmutatta az egyik orvos barátom, hogy mennyi kátrány lehet a tüdőmön. Azonnal eldobtam a cigit.
Azt hallottuk, pályafutása minden meccsére, minden menetére emlékszik.
Ez túlzás, de a kulcsmomentumok megmaradtak. A csúcs: 1996-ban, az atlantai olimpiai döntőjének második menete utáni szünetben Kovács István kimosolygott rám, mondván, mester, nyugi, nyakban az arany. Visszaszóltam neki, Kokó, bele ne szaladj egy ütésbe! Megnyugtatott, beígérve, hamarosan együtt hallgatjuk a Himnuszt. Együtt hallgattuk.
Elárulná a boksszal kapcsolatos legmaradandóbb élményét?
A Papp László szövetségi kapitánnyal a válogatottnál együtt töltött négy évem. Nála pontosabb, gerincesebb embert nem ismertem.
Laci bácsi szállóigévé vált mondásairól is elhíresült. Melyik maradt meg legjobban?
A tanítványaival minden mérkőzés előtt közölte, kerüljék az első pofont, mert az fáj a legjobban.
Szántó Imre sok mindenről híres, ám a hobbijairól alig beszél.
Az olvasás a legfőbb. Ha az ökölvívásnak végleg hátat fordítok, a magyar történelem fordulópontjaival szeretnék tisztában lenni, ezért gyűjtöm
a szakkönyveket. Az pedig régi családi szokás, hogy kertes házunkból sohasem hiányzik egy vizsla. Az aktuális, a Délceg nevű négylábúnk most tizenegy éves.
