Gyász: 95 éves korában elhunyt a Nemzet Művésze

A VARÁZSLÓ LETETTE CERUZÁJÁT

Sajnos végleg...

SAJDIK FERENC, mindannyiunk kedvenc karikaturistája, sokunk barátságos, régi ismerőse egy hónappal 95. születésnapja, valamint szeretett felesége, Marika halála után elhagyta ezt a földi világot.

Természetes, hogy felidézi magában az ember az elmúlt évtizedek számos találkozásának emlékezetes alkalmait ilyenkor. Kiállítás-megnyitókon, dedikálásokon, vagy épp a családi otthon falai között sokszor volt alkalmunk találkozni, beszélgetni, élvezettel hallgatni derűs emlékeit, beszámolóit a hétköznapok mások elől többnyire elzárt eseményeiről. Tudtuk, hogy általában mire készül, milyen dolgok foglalkoztatják. Néha felidézte gyermekkorának egy-egy eseményét, meg is jegyeztük csodálkozva: milyen remek memóriája van, hogy mindenre emlékszik.

- Amire nem emlékszem, arról nem beszélek - válaszolta, és nevetett rövid, csak rá jellemző, jóindulatú nevetéssel. De az az igazság, hogy irigylésre méltó módon emlékezett mindenre.

A tavalyi nyár nagyon hosszú volt és nagyon meleg, Augusztus végén, 94. születésnapja környékén csak úgy megjegyeztem, hogy várom az őszt, hogy lenne vége már a kánikulának. - Igen? - kérdezte.

Majd hozzátette: van benne valami, csak az a baj, hogy olyan gyorsan múlik az idő. A születésnapi köszöntést elfogadta, de azt felelte: kilenvennégy év, kinek hiányzott ez? Megvoltam nélküle...

Mindig rajzolt. Tavasszal néhány napig beteg volt. - Még rajzolni se volt kedvem - jegyezte meg, és aki ismerte, tudta, hogy ennek jelentősége van. Akkor tehát úgy telt el két nap, hogy nem vett a kezébe ceruzát.

Ha időnként rövid ideig kórházban volt, oda is magával vitte a rajzlapokat és néhány pasztell krétát: - Annyi Pom-Pomot meg Horgászt rajzolok az ápolóknak, amennyit csak akarnak.

Nála a rajzolás olyan természetes létszükséglet volt, mint a lélegzetvétel.

Valóban páratlanul gazdag életművet hagyott maga után. A Ludas Matyi megszűnését követően, amikor már nemigen dolgozott újságoknak, táblaképek és önálló alkotások korszaka következett az életében. Ebben is kiteljesedett. Közben mesekönyvek, rajzfilmek születtek a Csukás Istvánnal közös alkotó munkájuk során. Utolsó rajzfilmes munkájának, a Hát milyenek az állatok? című, 13 részes sorozatnak nemcsak a rajzait, de a szövegkönyvét is ő készítette. Megismerhetjük belőle a kutyáktól kezdve a macskákon át az oroszlánokig jó néhány állatfaj szokásait, életét - úgy, ahogy Sajdik Ferenc látta és szerette őket.

- Én az állatok pártján állok - mondta sokszor. - Egy pókot se taposok el, csak rajzolom őket. Jó rondára, ez az én bosszúm. - És itt is az a sajdikos kuncogás... Egy ottlétünkkor láttuk, ahogy azt a kis rovart, amelyik berepült az ablakon át és az asztalon portyázott, hogyan fogta meg egy gyufaskatulya segítségével, és vitte ki az erkélyre, hogy elengedje.

Sajdik Ferenc humanizmusa, szelídsége, jóindulata, derűje és sokszor megtapasztalt szerénysége sok mindenre megtanított bennünket. Milyen kár, hogy minden ember halandó, de milyen jó, hogy ilyen gazdag életmű maradt utána. Hiszen önálló albumai, a számos, általa illusztrált sokféle kötet, az önálló rajzok, képek, filmek, melyek által olyan sokat tudott adni mindannyiunknak, megmaradnak, és nagyon sokáig örömet szerezhetnek nekünk, és a későbbi generációknak.

Az utolsó napig rajzolt. Aztán szelíden, békében, ahogyan élt, szerető családtagjai körében csendben átaludta magát a túlsó partra.

Köszönünk mindent, kedves, felejthetetlen Sajdik Ferenc!