„Nem voltam boldog, hogy levágták a lábamat, de egyszer sem könnyeztem meg” – Mihály fél lábbal is boldog

Én sok mindent megjártam már: hajóztam, és szinte mindent kipróbáltam, csak akasztott ember nem voltam. A betegségem azonban 50 évesen ért utol, utána gyökeresen megváltozott az életem. Emlékszem, akkoriban közterület-felügyelőként dolgoztam. És egy nagyon finom lecsó után történt a dolog. Megigazítottam a derékszíjamat és éreztem, hogy elzsibbadt a lábam

Azt hittem, elmúlik majd, de nem múlt el, lepihentem, és egy óra múlva hatalmas fájdalmakkal tértem magamhoz. Még ki tudtam menni segítségért, de ott teljesen lebénultam. Nem agyi sztrókról volt szó, hanem a hasi aortában keletkezett egy 5 cm-es vérrög, amely elzárta a medence alatti vérkeringésem. Három napig nem tudtam magamról, több műtéten estem át, és amikor magamhoz tértem, egy különös, napsütéses novemberi reggel volt

Akkor még intenzív osztályon feküdtem, alig volt rajtam ruha, és reggel fél nyolckor 30 orvostanhallgató jött, hogy megnézzen, mert ilyet ritkán látnak: a lábam teljesen ödémás volt, a vérkeringés szinte teljesen megszűnt a lábaimban, folyamatosan dializáltak, mert mindkét vesém leállt. A lábujjaim végül elsorvadtak. December 13-án amputálták a lábamat. A műtét után azonban elfelejtettek fájdalomcsillapítót adni, ami nagyon kellemetlen perceket okozott

A lábamat nem teljesen megfelelően amputálták. Mindkét lábam bénult volt, de az egyikben sikerült megindítani a vérkeringést; talán egy részleges lábszár-amputáció is elegendő lett volna, mégis combból vágták le. Végül megindult a vese keringésem, bár maradandó károsodást szenvedett: ma egy lábam van, és 80%-os veseműködésem. Ez a rövid csonk sok problémát okoz, mert a műlábat nehéz hordani

Nem zuhantam magamba, mert volt egy érzésem, hogy megkönnyebbült a szervezetem. A mélypont ott volt, és onnantól jobb lett minden. Nem voltam boldog, hogy levágták a lábamat, de egyszer sem könnyeztem meg, fél lábbal sem akartam a sírba menni. Tudtam, hogy innentől fölfelé vezet. Mondta az asszony: „Túl kell élned”, és így is tettem. Voltak mélypontok, más túlélőkkel is találkoztam – mondták nekünk, agyvérzéseseknek: „Köszöntöm a szerencséseknek, mert mindenki, aki itt ül, valójában nyertes". Találkoztam sztrókosokkal és más elképesztően sérült emberekkel, akik – hozzám hasonlóan – valóban csak kis szerencsével élték túl. Ugyanis az én betegségemből, a hasi aorta elzáródásból száz emberből mindössze ketten élik túl

Ott mások példamutatásából is erőt merítettem, és eldöntöttem: én is végigcsinálom. Amikor rámadták a műlábat, elindultam, és mindenki csak tátott szájjal  nézett. Azóta megyek előre, és ma már sok mindent elértem, segítek feltérképezni és támogatni a hasonló helyzetben lévő embereket 

Imádtam vitorlázni, és a nyáron azt tervezzük, hogy Tenerifére megyünk, hogy újra a tengeren lehessek. A napi program mélytengeri horgászat lesz, és mióta amputálták a lábamat, már eljutottam Írországba, Görögországba és Horvátországba is. Régen jobb lábas voltam, ma már csak egy lábam van, ezért „bal lábassá” kellett válnom, de megtanultam alkalmazkodni: még autót is vezetek. Most egy lábbal élek, ezzel kell megbirkóznom, de nem sírok, nem megyek a sír felé – mert így is nagyon jó az élet. Köszönöm a feleségemnek