Zalatnay Cini drámai vallomása: Láttam elenyészni édesapámat
Az énekesnő mostanában egyre többet gondol édesapjára, pedig nem sok emléket őriz róla, hiszen alig volt nyolcéves, amikor az életerős férfit megtámadta és legyőzte a gyilkos kor.
Zalatnay Sarolta a napokban döbbent rá, hogy az elmúlt évtizedekben milyen gyakran beszélt különböző interjúkban imádott édesanyjáról és milyen keveset édesapjáról. A férfi mostanában egyre gyakrabban bukkan fel a gondolatai között. Legutóbb egy a tévében látott film idézte fel benne azt a kevéske emléket, amit még őriz magában Zalatnay Tibor Károlyról, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy kislánya szülessen, és akinek csupán nyolc közös év jutott Cinivel, vagyis az ő „Nyunyikájával".
„Édesapám hosszú éveken át várta, hogy lánya szülessen”
− Néhány napja hajnalban nem tudtam aludni és a tévét kapcsolgatva belefutottam az Édesek és mostohák című filmbe. A történetben egy pici fiú és egy kamaszlány veszítik el az édesanyjukat rákban. Akárhányszor is látom ezt az alkotást, mindig sorsközösséget érzek a gyerekekkel, hiszen pontosan tudom, milyen semmivel össze nem hasonlítható fájdalom gyermekként eltemetni az egyik szülőnket − kezdte a Borsnak az énekesnő. − Édesapám hosszú éveket várt arra, hogy kislánya szülessen.
Kései gyermekként születtem, de így is tragikusan kevés időt tudtunk együtt tölteni, hiszen csak nyolcéves voltam, amikor otthon, a saját ágyában örökre lehunyta a szemét
− idézte fel a fájdalmas emléket Zalatnay Cini, aki mostanában egyre tisztábban látja az emlékei mélyéből előbukkanó férfit, akinek az életét köszönheti.
„Emlékszem, ahogy felnéztem rá...”
− Mindig arról beszélek, hogy mennyire fontos volt nekem édesanyám és észre sem vettem, mennyire háttérbe szorult az a kevéske emlék, ami édesapám után maradt. Egyre több és több dolog jut róla eszembe most is, hogy beszélek róla. Emlékszem, hogy a szó szoros értelmében felnéztem rá, hiszen százkilencven centi magas volt és száz kiló. Gyönyörű sötét haja volt és nagyon jól állt neki a bajusz, ami amolyan Jávor Pálos külsőt kölcsönzött neki. Apcinak hívtam, ő pedig engem Nyunyikának − emlékezett vissza az énekesnő, aki ma is beleborzong, ha felidézi közös életük utolsó, gyötrelmes időszakát.
„Élete utolsó tíz napját otthon töltötte”
− Apcit gyomorrákkal diagnosztizálták és kórházba került, ahol szinte minden nap meglátogattuk őt. Minden találkozásunkkor felkapott és a magasba emelt, és elmondta mennyire szeret minket. Aztán hírtelen rohamosan fogyni kezdett. Amikor már alig nyomott ötven kilót, már nem tudott fölemelni, pedig szeretett volna nagyon. Attól a naptól kezdve csak ülve játszottam vele, hogy ne érezze olyan gyengének magát − mesélte az énekesnő, aki arra az időszakra is tisztán emlékszik, amikor édesapját hazaengedték a kórházból meghalni. − Apu élete utolsó tíz napját otthon töltötte. Anyu vállalta, hogy gondozza. Mindig beszélgetés közben szúrta meg a karját és adta be neki a fájdalomcsillapítót, hogy elterelje a figyelmét. Az éjjeli lámpán mindig egy törülköző volt, mert apu szemét már bántotta a fény.
Az utolsó napokban már víziók gyötörték és ha volt elég ereje, arra kért minket, hogy menjünk vele sétálni a közeli parkba.
Láttam elenyészni édesapámat és ez még ma is nagyon fájdalmas emlék. Amikor közeledett az idő, engem anyu átvitt a szomszédba, ahol az unokatestvéremék laktak, így nem voltam ott, amikor végül örökre elaludt − mondta szomorúan Zalatnay Sarolta, aki a mai napig haragot érez, ha arra gondol, milyen korán veszítette el édesapját.
