Házasságáról vallott a Sztárban sztár énekese: Egyedül borzasztó lenne, bekerülnék egy olyan spirálba, amiből nincs kiút

Elég korán hagytad el a sepsiszentgyörgyi szülői fészket. Milyen gyerekkorod volt?

– Nagyon jó! Van egy húgom és egy öcsém, hárman nőttünk fel, nagyon jó viszonyban. Sokat foglalkoztam művészetekkel gyerekkoromban, néptáncoltam, hangszeren játszottam, nyáron pedig sokat táboroztunk, még cserkészkedtem is! Nem tudtam egy helyben ülni, le kellett kötni az ener­giái­mat.

Mennyi maradt mára ebből a sok energiából?

– Ha kitalálok valamit, azt minden erőmmel csinálni akarom. Sokszor le kell rángatni a földre, mert túl gyorsan szövök nagy álmokat. Ugyanakkor meg ez a lelkesedés visz előre. Maximalista típus vagyok, nagyon bele tudom lovalni magam, aminek van egy negatív oldala is: sokkal nehezebben lehet kudarcokat megélni.

Kértél valaha segítséget ezeknek a kudarcoknak a feldolgozásához?

– Fiatalabb koromban simán befordultam, ha valami ilyen ért. Ráadásul a szakmám is tud csalódásokat okozni, például ha nem kapunk meg egy szerepet. El kell kezdeni megtanulni túltenni magunkat ezeken a dolgokon. Az elején nehezen ment, sokat őrlődtem, próbáltam rájönni, hogy mi a probléma. Sajnos olyan típus vagyok, hogy ha valamilyen nehézséggel találkozom, akkor magamban keresem a problémát. Mostanában sokkal könnyebben lendülök át ezeken: ott a család, akikkel tudok beszélni. Egyedül borzasztó lenne: bekerülnék egy olyan spirálba, amiből nincs kiút.

Volt erre példa?

– Régebben nem voltam olyan, mint most. 

 Darinka volt az, aki megtanított arra, hogy az ilyen helyzeteket beszéljük meg, és ne akarjam egyedül megoldani, mert az csak felemészt. A kommunikáció lett az alapköve a kapcsolatunknak. Hosszú tanulási folyamat volt, de ma már minden rendben van.

Sokszor és szívesen mesélsz a kislányodról, aki már nem is olyan kicsi. Mi szeretne lenni?

– A kislányomon is látok olyanokat, mint magamon annak idején. Nagyon maximalista, szeret teljesíteni. Neki is meg kell tanulnia azt a folyamatot, hogyan dolgozza fel, ha valami nem jön össze, és kudarc éri. Erős egyéniség, nagyon érzékeny lány. Ügyesen táncol, sokkal ügyesebben hip-hoppol már most, mint én valaha! Volt, hogy a Sztárban Sztáros produkcióimnál olyan instrukciókat kaptam tőle, amiket be tudtam építeni a produkciómba. Megtalálta magát a táncban, baromi ügyes.

Lassan kiskamasz lesz. Hogyan éled meg a változást?

– Erre nem lehet felkészülni. Az ember számít rá, hogy lesznek változások, ez az élet rendje, viszont azt látom, hogy egyik napról a másikra olyan változásokon megy keresztül az utóbbi időben, úgy felgyorsult ez a folyamat, hogy nem tudom kellőképpen megemészteni. 

 Reméljük, sikerül jól átvészelni.

Vannak kifejezetten apa-lánya programjaitok?

– Próbálunk figyelni, hogy legyenek apás és anyás programok egyaránt. Legyenek hasznos idők egymással vagy akár kettesben. Elmegyünk rollerezni, beülünk valahova sütizni, máskor pedig a csajok mennek vásárolni, ebédelni. Fontosak ezek, mert ilyenkor tudunk vele sok mindent megbeszélni. Rengeteget szoktunk beszélgetni. Arra neveljük, hogy mindent osszon meg velünk, hogy érezze: minden helyzetet meg tud beszélni a szüleivel.

„Mindig szakítunk időt arra, hogy kettesben legyünk”

A fotózás tematikája az olasz életérzés. Rátok ez mennyire jellemző otthon?

– Nagyon! Óriási lángon égünk, megbeszélünk mindent, de ha arról van szó, akkor fel is csattanunk. Elég dinamikus a kapcsolatunk Darinkával. Nem veszekszünk, hanem – tényleg, mint az olaszok – szeretünk mindent kirakni, nem pedig besöpörni a szőnyeg alá. Úgy mondanám, hogy inkább vitázunk, mert fontos a megbeszélés. Nincs olyan, hogy ráhagyjuk a másikra csak azért, hogy befejezzük. A komoly döntéseknél bevonjuk a kiscsajt is, mert neki bizonyos szinten van beleszólása a dolgokba.

Mennyire tartod magadat hiú­nak? Mikor volt ez fontos nálad?

– Régen talán kevésbé. Így, hogy az ember a kor előrehaladtával megy, szeretné, ha a családja úgy nézne rá, hogy úgy látják, rendben van, illetve a szakmámból adódóan is fontos, mert mi, színészek valamilyen szinten a testünkből élünk.

12 éve vagytok házasok Darinkával. Mivel tudjátok a mai napig ébren tartani a tüzet?

– Spontán ismertük meg egymást, a spontaneitás pedig a mai napig megvan. Gyakran előfordul, hogy felkelünk, és reggel találjuk ki, hogy menjünk el egy közös programra, két másodperc után pedig pakolunk és indulunk. Mindig szakítunk időt arra, hogy kettesben legyünk, közösen menjünk ebédelni vagy sétálni, hogy tudjunk férfi és nő lenni, nem csak apa és anya. Fontos, hogy az ember hosszú távon ne skatulyázza be magát bizonyos szerepekbe. A spontaneitáshoz még hozzátartozik, hogy szeretek kis apróságokat venni és kitalálni, amivel meglephetem a feleségemet. Szeretek meglepődni: az izgalom, a meglepetés ereje az, ami hajt. Kell, hogy az ember tudjon spontán örömet szerezni.

Mivel lepted meg legutoljára?

– Karácsonykor volt egy kedvenc ékszere, aminek az egyik részét elhagyta, a másik pedig eltört. Nehéz volt beszerezni, mert egyedi, és tényleg nem szokványosat akartam. Az év folyamán mindig figyelünk a másik ké­ré­sei­re, felírjuk, ilyenkor meg készülünk. Szeretném még meglepni magunkat egy római kávézással: reggel repülőre szállunk, este pedig jövünk haza. Ilyen típusú spontán dolgokat is be kell iktatni, mert ezek izgalmasak, ilyenkor pedig azt érzi az ember, hogy ismét tizenéves, és megjelennek a pillangók a hasában.

Jövőre 40 éves leszel. Hogyan viszonyulsz a korodhoz?

– Nincs bajom vele. Pár évvel ezelőtt nehezebben emésztettem volna meg, de szeretem, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Nem lennék újra fiatal, mert tudom, hogy amit elértünk és amiben most vagyunk, azért mennyit dolgoztunk közösen. Sokban hozzájárul az idő múlásához az, hogy milyen mederben van az életed. Ha nem vagy megelégedve magaddal, és úgy zajlik az élet körülötted, akkor sokkal nehezebben éled meg a változást. Most azt érzem, hogy kezdek lenyugodni, kezdek reálisabb elvárásokat állítani magamnak. Tetszik a tempó, amit diktál az élet.