Még az időjárás is neki kedvezett, szikrázó tavaszi napsütésben búcsúzhattak a családtagok, barátok, pályatársak és a tisztelők a mindig jókedvű Psota Iréntől, a született dívától.
Csütörtök délután a Farkasréti temető Makovecz ravatalozója előtt csendben hallgatták az összegyűltek, ahogy Szirtes Tamás, a Madách Színház direktora megrendülten beszélt:
– Csodáltam magát, varázslatos színházi élményekkel ajándékozott meg mindannyiunkat.
Köszönöm a barátságát. Nehéz volt elnyerni a bizalmát, de akinek sikerült, azt egy életen át megtartotta a szívében – mondta a színházigazgató, aki ezután Psota egyik jó barátjának, Almási Évának adta át a szót.
„Irén! A varázslók nem halnak meg!” – szólt a pályatárs könnyes szemmel, a koporsót nézve. Szavai közben pedig egy kicsit lejjebb csúszott a Nap a horizonton.
– Irén adta az ötletet a búcsúbeszédemhez – árulta el a Borsnak Almási.
Egy temetés mindig szomorú, hiszen egy élet visszafordíthatatlanul véget ér. Itt azonban elvétve felcsendült egy-egy nevetésfoszlány. Igen, voltak, akik nevettek.
– Nevetni? Itt? Nyugodtan, Irén el is várná! – mondta Szerednyey Béla a Borsnak. – Irén fura manó volt, akkora aurával, hogy csak úgy égetett. Imádta a jókedvet, biztos nem akart szomorú temetést – mosolyodott el könnyes szemmel. – És hogy mit tanultunk tőle? Azt például, hogy „ne koszolj!”. Ez azt jelenti, ha a másiknál van a labda, akkor meg se moccanj a színpadon, csak energiát adj a kollégának. Engem kért fel, hogy rendezzem meg az önálló estjét, a Psota, Psota, Psotát, ez óriási megtiszteltetés volt. Abban azt mondta, hogy csak egy évig és három hónapig volt boldog, de ez nem így van. Tudom, hogy boldog volt!
