Várkonyi András: egymás nélkül nem tudnánk már létezni

Több mint negyven éve házasok a feleségével. Emlékszik még a megismerkedésükre?

A hatvanas évek végén találkoztunk először. Akkoriban még az volt a divat, hogy a fiúk csak öltönyben léphettek be egy szórakozóhelyre. Békéscsabán dolgoztam, de Budapesten akartunk menni szórakozni, egy barátom adott három számmal kisebb öltönyt és inget. Mondhatom, elég mókásan nézhettem ki a könyékig érő zakóban… Nem is csodálom, hogy Mari nem vett komolyan, amikor ebben a szerelésben megérkeztem a művelődési házba.

Pedig amikor én megpillantottam azt a szép, barna hajú lányt, minden létező módon megpróbáltam neki udvarolni. Később a szomszédjuk telefonszámát is megszereztem, nekik nem volt még akkor. Néha felhívtam, de ennél több nem alakult ki, a szomszédja pedig kifejezetten nem kedvelt az állandó telefonálgatások miatt. Két év telt el ilyen plátói szerelemben, amikor a tévé levetített egy előadást a kaposvári színházból, ahol én is játszottam. Utána már Mari hívott fel.

Nem zavarta, hogy nagy nőcsábász hírében állt akkoriban?

Nem voltam én nőcsábász, csak éltem a vidéki színészek átlagos életét (mosolyog). Egyedül éltem vidéken, nem voltak ott a szüleim, de még telefon sem. Ha egyedül van az ember, mit csináljon? Hát csajozik! Akadt a színházból is több barátnőm, teljesen normális volt ez huszonévesen.

Miben volt más a későbbi felesége, mint azok a lányok, akiknek csak udvarolt?

Talán én lettem más addigra, mire végre összejöttünk. 22 évesen kerültem fel Pestre, egyetemre. Sokkal konszolidáltabb volt az a helyzet, mint a vidéki. Akkoriban az ilyen korú fiatalemberek már gondolkodtak a családalapításon, Mari pedig szolid, de mégis laza, értelmes, szép lány volt, akivel mindezt a konszolidált életet el tudtam képzelni.

Úgy tudom, a lánykérés nem volt mindennapi

Elmentem elé a munkahelyére, felszóltam a kaputelefonon, és mondtam, hogy hozza le a személyi igazolványát is. Bár nem tudta mire vélni, hogy minek neki a személyi, hamar rájött. Egyből az anyakönyvvezetőhöz vittem, hogy időpontot kérjünk az esküvőre. Egyikünk sem gondolta, hogy ezt nagyon cifrázni kellene, ha már elhatároztuk, hogy összeházasodunk, akkor mire vártunk volna? Akkor már együtt éltünk egy ideje, pontosan tudtuk, hogy mit akarunk, és ahhoz a házasság maga csak egy hivatalos máz. A lánykéréstől a házasságig szűk két hónap telt el, az is csak az adminisztráció miatt, mert csak akkorra kaptunk időpontot. Nem sokkal később pedig megérkezett a fiunk, Gyula.

Mennyiben változtatott a gyerek a kapcsolatukon?

A fiam elég hamar érkezett, tulajdonképpen egy évre a házasságra. Még mindig csak 23 éves voltam, de az akkoriban nem volt korai a gyerekvállalásra. Sokban változott az életünk, az enyém anatómiailag is. Előtte volt, hogy 15-20 órát is aludtam egyfolytában, volt, hogy csak délután keltem, és már mentem is a színházba. Ahogy azonban megszületett Gyula, minden apró zajra felébredtem, és azóta sem tudok mélyen aludni. Azt hiszem, akkor váltam felnőtté én is, a gyerek által.

Ön esténként dolgozott, a felesége – aki nem szakmabeli – nappal. Sosem jelentett ez gondot?

A gyerekeknek talán nem, de köztünk valóban voltak kisebb konfliktusok emiatt. A nejem még sírdogált is, olyan sokat voltam távol. Egyrészt volt olyan, hogy öt este, de még hét végén is volt fellépésem, másrészt előadások után elő-előfordult, hogy nem otthon, hanem a Fészek Klubban kötöttem ki. Késő volt, a busz sem járt már, nem is tudtam volna hazamenni, és Mari is aludt már addigra… Reggel pedig ő ment el, én maradtam az ágyban, alig találkoztunk. Aztán, amikor saját lakásunk lett Albertfalván, és kocsit is vettünk, ez megváltozott, minden előadás után szaladtam haza.

Máson nem is vitatkoztak soha?

Mindent el tudunk intézni, de össze kellett szoknunk, ez tény. Két különböző kultúrából érkeztünk. Más környezetben nőttünk fel, el kellett fogadtatnom magam a családjával is. Színész voltam, az édesapja szerint pedig az nem munka, hiszen nem kapálok, nem állítok elő semmit. De mi szerettük egymást, ez volt a legfontosabb.

Ez lenne a hosszú házasság titka?

Talán ez. Jól éreztük és jól érezzük magunkat a házasságban, sokat utazunk, sosem unatkozunk. Ráadásul sok mindenben változtunk is, igazodtunk egymáshoz. Már nem én vagyok a legfontosabb magamnak, hanem a családom. Nem is tudnánk egymás nélkül létezni, teljesen összenőttünk. A tulajdonságaink is közelítenek egymáshoz. Mari például világéletében higgadtabb volt, mint én, viszont jobban égeti magát belül. Én könnyebben kiadom a haragom kifelé, de hamar meg is nyugszom. Az évek múlásával rájöttem, hogy csomó mindenen nem tudok változtatni, akkor meg minek idegeskedni?

Viccesen azt is szoktam mondani, hogy a hosszú házasság titka az egyre erősebb memóriazavar. Nem kell emlékezni minden vacakra, minden sérelemre, ami konfliktust okozott. Nem kell mindent olyan véresen komolyan venni. Egy hosszú házassághoz picit amnéziásnak kell lenni. Harmadrészt pedig tiszteletben kell tartani a hagyományos női-férfi szerepeket, amik erősen változnak manapság az uniszex irányába. A nemi szerepek változása lehet az oka, hogy mostanában rövidebbek a házasságok.

Finomabb arányérzékre lenne szüksége a pároknak és több érzékenységre attól kezdve, hogy előreengedjük a hölgyeket az ajtón, addig, hogy ki a családfenntartó.