Szakmájában elismert és sikeres, s bár már a 72-t is betöltötte, még mindig sármos Szilágyi Tibor, aki egyedi orgánumával és letörölhetetlen mosolyával bárkit egy pillanat alatt levesz a lábáról. Nem is csoda, hogy a mai napig kap szerelmes leveleket – persze ma már inkább az idősebb korosztályból, amely a Kántor snájdig rendőrtisztjeként emlékszik rá. Az ő szíve azonban ma már csak feleségéért, Annáért dobog.
Huszonnégy éve házas, ám Anna előtt volt egy felesége, és nyilván más kalandjai is. Könnyű volt ismerkedni?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már diplomázás előtt, 1965-ben játszottam a kecskeméti Katona József Színházban. Az első alakításom a Makrancos hölgy Petruchiója volt. A férfi vad nőcsábásznak tűnik Shakespeare darabjában. Az előadás is óriási siker volt, de azt nyilván kevesebben látták, mint az országos ismertséget hozó Hideg napokat. Azt hiszem, onnantól változott meg minden.
Ha az embert tágabb környezetben megismerik, megszaporodik az autogramkérők száma. Autogramkérés címén értek kellemes élmények, ezt nem tagadom. Tulajdonképpen foglalkozási ártalom, hogy ha valaki ismert, akkor az általában kedvelt is. Előfordult, hogy egy hölgy odajött hozzám, és csak annyit mondott, hogy „bankot tudnék rabolni a hangjáért”, és a mai napig is kapok szerelmes leveleket – persze inkább az idősebb korosztályból.
De mindezek ellenére egy kezemen meg tudom számolni azokat a hölgyeket, akik a szakmából lettek privát partnereim. Bár héttől tízig a színházban fontosabb a partnernőm, mint a feleségem, a szerepet sosem kevertem a magánélettel, még akkor sem, amikor az ország legszebb nőivel bújtam ágyba a színpadon vagy filmen.
Mi ennek az oka?
Rendezőként és igazgatóként sem jutott soha eszembe, pedig idősebb kolléganők is megkörnyékeztek. Szerintem színésznek színésznővel élni több szempontból is kellemetlen. Ha az egyik fél nem olyan tehetséges, mint a másik, nem fut úgy a szekér, szakmai alapon ezt meg is mondanánk neki, társként már más a helyzet.
Hogyan ismerkedett meg második feleségével, Annával?
Általában hosszú kapcsolataim voltak, persze akadtak rövidebbek is. Annát egyetemista kora óta ismerem, mégpedig a színházból. Az édesapja nagy színházszerető volt, ő mutatott be minket egymásnak Csurka István Ki lesz a bálanya? című darabja után. Éveken keresztül jártunk egy társaságba, de csak később kezdtünk egymásra más szemmel nézni. Mikor 48 évesen független lettem, a korombeli férfiaknál szokás volt fiatalabb nőkkel ismerkedni. Én azonban sosem kerültem ilyen kísértésbe, ugyanis mindig azt gondoltam, biztos nagyon szép ez a nő, de miről is tudnék vele beszélgetni?
Anna is fiatalabb. Mi fogta meg benne?
Ez igaz, de az azért nem olyan hatalmas a korkülönbség. Akár nőként, akár férfiként találkozunk, a külalaki szimpátia elsőre nagyon fontos, de ami számomra sokkal fontosabb, az az intelligencia. Mindig is törekedtem arra, hogy nálam sokkal okosabb emberek társaságában legyek. Anna is az. Fontos volt az is, hogy sokban hasonlítunk: a flottságunkban, a nagyvonalúságunkban, a humorunkban, és mindketten szeretjük a nagy társaságot is.
Ami a hasonlóságot illeti: amikor az esküvőre készültünk, egy barátunk készíttetett számunkra horoszkópot, amiből kiderült, hogy úgynevezett tükörhoroszkópunk van, ami nagyon ritka. Vagyis a horoszkópjaink jó néhány év csúszással, de fedik egymást. Akkor ez még csak bók volt, ma, 24 évvel később már bizonyosság.
Anna kislánya ötéves volt, amikor egymásba szerettek. Sosem okozott gondot, hogy a választottjának van már gyermeke, vagy a kislánynak elfogadni az új apukát?
Sokan mondták akkoriban, hogy Anna édes nő ugyan, de gondoljam meg, mit csinálok, mert nekem nem volt még gyerekem. Nem én nem akartam, hanem a velem élő nők nem akartak. Orsi édesapjával az első pillanattól jóban vagyok. Ma is ha az asszonyok nincsenek itthon, elmegyünk együtt ebédelni. Orsival is nagyon jó a viszonyom. Azt hiszem, azzal nyertem meg magamnak, hogy én is elvált szülők gyermeke voltam, így pontosan tudtam, milyen az.
Voltam hétvégi gyerek apámnál, és emlékeztem arra az érzésre is, hogy milyen rossz volt, amikor édesanyámat többé nem Szilágyi Tibornénak hívták, mert újra férjhez ment. Amikor Annával összekerültünk, és ott volt ez a kislány, tudtam, hogy azt az érzést, amit én éreztem a szüleim válása miatt, soha nem szabad megtapasztalnia. Épp ezért nem akartam soha a pótapukája lenni. A barátja voltam és vagyok. Nagy ajándék az élettől, hogy kiskorától vele lehettem és láthattam, hogyan lesz felnőtt nővé. Idén szakvizsgázott, ügyvéd lett, éppen úgy, mint a szülei.
Nagyon szépen beszél a feleségéről. Mi a boldog házasságuk titka?
Talán az, hogy mindenki megőrizte a szellemi függetlenségét. Én is sokat járok el a barátaimmal például vitorlázni, Annának is vannak külön programjai, és azért sem haragszunk meg a másikra, ha az le akar menni egyedül Kenesére a nyaralónkba. A függetlenség a legnagyobb alkalmazkodás. Természetes bizalom is van köztünk, nincs féltékenység.
A feleségem tökéletesen tud alkalmazkodni ahhoz a világhoz, amiben én élek, és ez fordítva is igaz. Egy színész általában este dolgozik, de van, hogy ő is estig bent van, vagy éppen hajnalig tanultak a lányával. Nem tudom a hosszú házasság titkát, de az biztos, hogy nagyon nagy toleranciára van szükség hozzá, és mindenkinek szüksége van a titkaira, a titokzatosságára. Valamint csak az önként vállalt párkapcsolatnak van jövője, vagyis ha csak a lakáshitel miatt kell együtt maradni, az a kapcsolat halálra van ítélve.
Nem is szoktak soha vitatkozni?
Nem. Abból élek, hogy ismerem az embereket, eljátszottam százhetvenhét szerepet – azoknak mind a bőrébe kellett bújni. Általuk pedig megismertem önmagam is, magamnak pedig sosem hazudok. Nincsenek tökéletes emberek, mindenkinek vannak rossz napjai. Egy komoly kapcsolatnak pedig éppen az az érték-fokmérője, hogy hogyan lendülünk túl a nehézségeken. Maga az élet tele van konfliktushelyzetekkel, így különösen fontos, hogy ezeket együtt oldjuk meg, de hagyjuk azt is, ha a másik egyedül akarja megoldani a problémáját. Amint látja, boldog, kiegyensúlyozott ember vagyok.
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
