Játékidőben és humorban is túlszárnyalta előző Transformers-moziját Michael Bay rendező. A robotokat könnyű megkülönböztetni, a gigantikus akciójelenetek követhetőek, és végre feltűnnek a régóta várt dinobotok is.
Bár az alkotók az első trilógia teljes színészgárdáját lecserélték a Transformers: A kihalás korában, s a főszerepet Mark Wahlbergre bízták, hogy az anyukáknak is legyen kedvük jegyet váltani, a lényeg nem változott. Ez a film is a gyűjthető-átalakítható játékrobotokról, az áramvonalas hősnőről (Nicola Peltz) és verdákról (Bugatti, Pagani, Lamborghini), no meg gigantikus akciókról szól.
Négy évvel a Transformers 3 civil áldozatokat követelő chicagói összecsapása után járunk. Kormányszerv vadászik a transformerekre: titkos akciókon nemcsak a gonosz álcákat, de a jó autobotokat is begyűjtik, így a véletlen folytán egy feltaláló-ezermesternél landoló Optimus fővezér-rel együtt filmünk főhőse és családja szintén célkeresztbe kerül. Összeesküvés, új főgonosz, dinobotok és az előző rész zseniális holdraszállás-teóriája után ezúttal sajátos őslénykiha-lós elmélet is dukál a látvány mellé.
Michael Bay védjegyei, a hatalmas robbantások és akciójelenetek, erőteljes színek, lassítva lobogó USA-zászló és szereplők mellé kisebb-nagyobb poénokat, sőt öniróniát is kapunk. – A mozi halálát a remake-ek és a folytatások okozzák – mondatja a rendező egy lebontásra ítélt filmszínház tulajával a széria negyedik, nyitva hagyott végű részében, melynek újabb felvonása 2016-ban várható.
Ajánljuk
Mindent a szemnek, semmit az észnek – igazi agykikapcsolós nyári mozi a Transformers: A kihalás kora, ami látványban, történetben és poénban is messze felülmúlja a sorozat első két részét.
