Kormos Anett bár szakmailag szakított a Dumaszínházzal, még mindig vállal stand-upos fellépéseket, most már szólóban. A kétgyerekes családanyát telefonon értük el és beszélgettünk vele a humorról, az anyaságról, férfiakról és nőkről. Interjú.
Miért hagytad abba a Dumaszínházas pályafutásodat?
A "Dumaszínházas pályafutás" talán nem egyenlő a standupos pályafutással. Kétségtelen, hogy ma Magyarországon a Dumaszínház az egyetlen társulat amelyhez egy magára valamit adó standuposnak tartozni érdemes, de ettől a standup és a Dumaszínház még nem egymás szinonimái. Én most a magam ura vagyok, aminek természetesen vannak hátrányai is, de egyelőre jobban élvezem az előnyeit. Egyszerűen a Dumaszínház vezetőségével bizonyos dolgokban nem értettünk egyet, és idővel mindkét fél elvesztette a kompromisszumkészségét. Ennek ellenére tartjuk a kapcsolatot, jóban vagyunk és tervezünk még közös produkciót.
Hogyan tud egyedül egy nő érvényesülni ebben a műfajban?
Ez a jövő zenéje. A Showder klub kiváló reklámfelület volt számomra, ha valaki női humoristát akar, akkor tudja, hogy van ilyen, meg tud rendelni.
Szerinted mitől ennyire maszkulin ez a műfaj?
Nem akarom mindenáron megfejteni ezt a titkot. A társadalmi környezet se támogatja a nők szárnypróbálgatásait a humor területén. Gondolj bele, ha megkérdezik milyen az álompasi, a felsorolt tulajdonságok között ott lesz, hogy legyen jó humora. Az álomnő leírásában a legritkább esetben szerepel a humorérzék mint elvárt tulajdonság. A férfiak többsége azt hiszem nem olyan nőre vágyik, aki egy asztaltársaságban szellemesebb nála, inkább olyanra, aki nagyokat tud kacagni az ő poénjain.
Vajon mi ennek az oka?
Nem tudom. De nyilván az is ok lehet, hogy eredendően a férfi dolga az udvarlás, és a humor fontos kelléke a hódításnak. Nekik emiatt nagyobb rutinjuk van a poénkodásban mint nekünk nőknek, akiknek csupán annyi dolgunk van, hogy a nevetésünk hangerejével visszajelezzük, kell-e még erőködni vagy el lehet húzni. Mi nők inkább a dekoltázsunkkal hódítunk. A férfiak többségének meg valószínűleg ez nem menne.
Milyen határokon belül kell mozognia egy női humoristának? Hiszen értelemszerűen nem tőle várják a böfögős vagy altáji poénokat.
Szerintem is vannak ezeknél szellemesebb témák, de ettől függetlenül azt gondolom, mindent megengedhet magának egy nő is, csak előbb meg kell nyernie a közönséget. Nem lehet ajtóstul rontani a házba. Egy férfinak a magabiztosság, lezserség jól áll, de egy nőnél nem biztos, hogy ez a jó irány. Nekem szerencsém volt.
Eleinte nagyon bizonytalan voltam, nem is bővelkedem előadói eszközökben, és a közönség jónéven vette, hogy nemcsak ők bizonytalanok abban, kellek-e én erre a színpadra, hanem én magam is. Szerették, hogy -ha nem is szándokosan- de rájuk bíztam ezt a döntést.
Sokszor elmondtad, mielőtt bekerültél volna a szakmába, mindig kritizáltad a humoristákat és azt mondtad, te viccesebb vagy ennél. Honnan tudtad, hogy a te humorodra idegen emberek is vevők lennének?
Nem gondolom, hogy odáig merészkedtem volna, hogy kritizáltam őket, de tény, azt gondoltam: ez nekem is menne. Zárójelben jegyzem meg, hogy ugyanezt érzem, amikor műkorcsolyát nézek: megvagyok győződve arról, hogy ha picit gyakorolnék, csak megugranék seggreesés nélkül egy tripla axelt.
Sokan gondolják azt, amikor a Showdert nézik, hogy ők ennél sokkal viccesebbek. Közben az, amit gondolunk magunkról, és az amilyenek valójában vagyunk, nem mindig (sőt!) fedi egymást. Az én esetemben úgy tűnt, hogy nemcsak a közvetlen környezetem szerint vagyok szórakoztató, hanem a "hideg" közönséget is képes vagyok megnyerni magamnak.
Viccet csinálsz az anyaságból, pedig ez számos érzékenyebb szülőt kellemetlenül érinthet. Támadnak miatta?
Közhely, de számomra szimpatikus közhely: ha nem akarod, hogy kritizáljanak, ne tégy semmit, nem mondj semmit, ne légy senki. Nekem nem célom, hogy kerüljem a kritikát, és abban a képmutatásban sem kívánok partnerré válni, amely szerint az anyaság egy olyan csodálatos, rózsaszín habcsók, amit életünk végéig szívesen nyalogatnánk.
Egészségesebbnek érzem, ha nevetünk a hibáinkon, a rossz döntéseinken, a kudarcainkon, mintha azt hazudjuk, hogy ilyen a mi életünkben nincs is. Az én humorom nem populáris, se a közönség elvárásaihoz, se a Showder Klub igényeihez nem tudok és nem akarok mindig, mindenáron alkalmazkodni. Talán annak, aki igazi profi, aki nálam hivatásszerűbben űzi a standupot, annak kompromisszumkészebbnek kell lennie.
Ha nem hivatásod a stand-up, akkor mi?
Nem tudom. Az írásból élek, azt talán hivatásszerűbben űzöm, de nyilván ebben is önző vagyok, ebből is szeretném azt kihámozni magamnak, amit élvezek. A stand-up más ügy. Kíváncsi voltam, megállnám-e a helyem a színpadon mint stand-upos, de nem ez volt az életcélom. Ha a Mondom a magamét!-ban megbuktam volna, gond nélkül továbbállok.
A gyerekeid látták már fellépésedet? Sokszor mesélsz róluk, hogy reagálnak, ha magukra ismernek?
Nem láttak engem még soha, még nem értik ezt a fajta verbális humort, hiszen 6-7 évesek. Homályos nekik, hogy anya pontosan mit csinál. De otthon sem vagyok nagyon más mint a színpadon, tudják, hogy ironikus és fanyar a humorom. Ha pedig egyszer megnézik a fellépéseimről készült felvételeket, és megsértődnek azon amit ott mondtam, akkor valamit nagyon elszúrtam. De majd akkor kitalálok valamit.
