Az édesapámmal való kapcsolatom valószínűleg meghatározta a férfiakhoz fűződő viszonyomat. Ezért is szerettem őket nagyon, s játszottak fontos szerepet az életemben. Még a barátaim között is több a férfi.
Mindig rendkívül apás voltam annak ellenére, hogy ötven évig az édesanyámmal éltem. Tiszteltem őt, felnéztem rá. Apám rendkívül szép ember volt, az ismerôsei úgy hívták: „Szép Fodor Béla”. Vékony, fogpasztamosolyú, sármos férfi volt, Robert Taylorra és Cary Grantre hasonlított. Ha van bennem némi „sármosság”, jó külső adottság, akkor azt az édesapámtól örököltem.
Félek, az iránta való rajongásom rányomta a bélyeget a párkapcsolataimra is. Apám 24 év házasság után beleszeretett egy másik nőbe, és elhagyta anyámat. Különben szelíd ember volt, mindössze egyetlenegyszer kaptam tőle pofont, 1956-ban, amikor mindenki feszült volt. Nem haragból adta, ezért meg tudtam bocsátani. Az első férjemtől viszont egyetlen pofon miatt elváltam. Ettől függetlenül a mai napig jó barátságban vagyunk. Úgy emlegetjük ezt a kissé spiccesen elcsattant pofont: „kár érte, több is lett volna ebben a házasságban”.
Nem vagyok haragtartó ember. Szegény második férjemet, bár elváltunk, még a halála előtt is látogattam. Harmadik házasságra már nem adtam a fejem, de világéletemben szerelmes természetű voltam. A színpadi partnereimnek hála, annyi szép és jó szerelem volt az életemben, hogy ma már nem bánom, ha egyedül élek. Fiatal koromban igen szemrevaló menyecske voltam. A Makrancos hölgy Katájaként magamba habarintottam a partneremet, de amint legördült a függöny, elillant a szerelem.
Az igazi férfi művelt, olvasott és tájékozott, közelsége gyakran zavarba hozza a nőt. Ez velem is megesett. Amikor egy színpadi kollégámmal először randevúztam, nem mertem felemelni a teáscsészét, annyira remegett a kezem... Azért a flört, a vonzalom után is van élet, én hiszek férfi és nő barátságában. Egyetlen igaz barátnőm van, a többiek lassan eltünedeztek, sokszor sajnos irigység miatt. Viszont a férfi barátaimmal nem ejtettünk egymáson sebeket, és számíthatunk a másikra.
Hímnemű kollégáim sosem viselkedtek velem felsőbbrendűen, kölcsönösen tanultunk egymástól, akár színészről, akár rendezőről volt szó. Közeli barátságot ápoltam Básti Lajossal és Mensáros Lászlóval, akiket mélységesen tiszteltem. Utóbbi nem volt barátkozós, de velem roppant szeretett beszélgetni, pedig akkoriban csak egy 23 éves kislány voltam. Igaz, a korkülönbség egy barátságban nem számít.
Hujber Feri és Mészáros Árpád Zsolt a fiam lehetne, mégis jó pajtások lettünk a Barátok közt című sorozat forgatásain. Valahányszor telefonon beszélünk, úgy köszönünk el: „szervusz, szerelmem!”. Ha találkozunk, mindig egymás nyakába borulunk.
A náluk is fiatalabb generációt viszont sokszor nem értem. Mivel tömegközlekedéssel utazom, számtalanszor vagyok tanúja illetlenségnek, káromkodásnak. Ijesztő, hogy beszélnek a fiatalok. Régen egy fiú, ha véletlenül kicsúszott a száján egy káromkodás, elszégyellte magát. Igaz, akkor még leült este az apa a fiával, és elmagyarázta, hogyan kell viselkedni, ma ez már ritka. Persze akadnak kivételek: életem legszebb bókját például Fekete Laci fiától, Ricsitől kaptam. „Zsóka néni, ezt a 240 kilót magának emelem fel!” – mondta nekem. Ezt soha nem fogom elfelejteni.
Egyetlen férfival találtam nehezen hangot életem során, és az éppen a hat évvel idősebb bátyám. Valahogy nem voltunk egy hullámhosszon, évekig nem is beszéltünk. Az élet nagy ajándéka, hogy így, a kor előrehaladtával újra egymásra találtunk.
Férfiak szokták azt mondani: nők nélkül élni lehet, de minek? Én ezt megfordítom: férfiak nélkül lehet éni, de minek? Mellettük és általuk lehetünk kislányok, feleségek, szeretők, nővérek vagy húgok, gondoskodó, szerető lények. Ők tesznek bennünket jóvá.
