Kollégái nem merik megtréfálni a színészt, aki megengedhetetlennek tartja, hogy egy poén miatt kiessen a szerepéből. Interjú.
Nincs mobiltelefonja, így tegnap nem tudtam utolérni, hogy elkerültük egymást. Hogyan is van ez?
Tévedés, van mobilom, csak senki nem tudja a számát. Még én sem. Egy buta kis készülékem van. Nem használom csak arra, hogy haza tudjak szólni a feleségemnek vagy épp taxit hívni. Sokan megsértődnek, hogy nem adom meg a számom. Fütyülök rájuk, még a feleségem sem fújja kívülről. Minek is kéne tudnom? Obama elnök nem fog hívni, ha pedig valami nagyon nagy baj van, akkor arról előbb-utóbb úgyis értesítenek. Az elmúlt negyvenöt évet valahogy kibírtam net és mobil nélkül, talán ezután is lesz valahogy.
Rádióműsort vezet, hetente több alkalommal játszik és jelenleg rendezőként is bizonyít. A Hatan pizsamában című darabot két évtizede egyszer már Thàliában színpadra vitte. Mennyiben más ez a mostani előadás, amit a Játékszínben rendez?
A darab ugyanaz, csak a körülmények változtak. Felgyorsult a világ, én is más lettem, a színészek is mások. Annak idején nagy siker volt, reméljük a legjobbakat. A próbák jó hangulatban telnek. Még mindig furcsa, hogy én mondom meg ki, mikor és mit csináljon. Előfordul, hogy felrohannék a színpadra és játszanám a jelenetet, de visszafogom magam, inkább a tudásomat kell átadnom a színészeknek.
Gálvölgyi Jánosról, a színészről sokat tudunk, de Gálvölgyi Jánosról, a magánemberről alig valamit. Nem tudjuk, hol nevelkedett, milyen kamasz volt, mik voltak az álmai, mivel tölti most a kevéske szabadidejét és még sorolhatnám. Miért ennyire titokzatos és zárkózott?
Miért is kellene tudniuk? Most azt akarja, meséljek arról, mi volt otthon? A mamám ápolónőként, az apám köztisztviselőként dolgozott. Nem voltunk gazdagok, nem tanultam nyelveket és nem jártam külön zongoraórára. Fegyelem viszont volt. Egy ideig tanultam, aztán már nem, annyira színésznek készültem. Magányos gyerek voltam, mert nincs testvérem, és ki kellett találnom valamit, amit egyedül is tudok játszani. Ez volt a bábszínház, amit viszont szégyelltem, nem mertem megmutatni senkinek. Láttam magam előtt, ahogy állok a színpadon és nagyon szép vagyok. Azt nem tudtam, hogy a férfiakat is sminkelik, és attól szépek. Szerettem volna, ha megismernek az utcán. Kamaszként nyáron a mamámnál dolgoztam a rendelőintézetben, kedves nővérként. Élveztem, mert azt hitték, fiatal orvos vagyok. Ami a jelent illeti, ha otthon vagyok, olvasni szoktam. Azt nagyon szeretem. Nekem fontos, hogy papír formátumban tartsam a kezemben a könyvet vagy az újságot. Tévét alig nézek, főleg a klasszikus krimiket kedvelem. Ha van időm, a Heti Hetesre is odakapcsolok, de főleg azért, hogy melyik poén maradt ki az adásból, így azt később elsüthetem. Utazni nem szeretek, csak már ott lenni, ezért a teleportálást választanám, ha lehetne, de hát ilyen nincs.
Egyvalamit mintha kifelejtett volna: a fotózást. Önnek fényképész végzettsége is van. Nem szokta megörökíteni az élet nagy pillanatait?
Van gépem, nem is vagyok rajta a családi fényképeken, de különben nem fotózom. Néha gondolok rá, hogy jó lenne egy kiállítás, de annyit nem kérhetek a jóistentől, hogy még erre is adjon időt. És témát is kellene találni. Nem a kattintás a lényeg, hanem a képkivágás. Azt látja mindenki másképp.
Idén lett 65 éves, de jó néhány évet letagadhatna. Hogyan tud megbarátkozni az idő múlásával, és egyáltalán hogyan tartja formában magát?
A kérdés inkább az, hogy mivel nem tartom magam kondiban. Nem sportolok és nem iszom varázsitalokat, de most jól érzem magam. Néha viszont látom, ahogy megyek. Szörnyen. Nézze, ez megy egy darabig, aztán az ember valamelyik szerve megálljt parancsol. Úgy elrepült az élet, mint a pinty. Egyszer úgyis vége lesz mindennek. Erre viszont nem szabad gondolni, mert az borzasztó érzés. Fiatalon elkezdtem számolni, hány karácsonyfát tudok még magamnak venni. Már akkor elájultam attól, hogy milyen keveset, most meg pláne. Ugyan hány karácsonyfa és hány karácsonyi vacsora lehet még bennem? Szép gondolatok, tudom, de már ennek van realitása.
Külső szemlélőként azt látom, hogy ön odaadó férj, büszke apa és nagyapa. Tényleg ennyire rózsaszín az élete? Nehezen hihető…
Ezek a dolgok nem tartoznak a nyilvánosságra. Becsukódik az ajtónk, és ami ott történik, az a magánügyünk. Gyűlölöm, ha azt olvasom az újságokban, hogy az álompár, a csodálatos házaspár, mikor tudjuk az igazat az illetőkről. Mi a nejemmel tényleg megvagyunk, de ezt nem hiszi el senki. Persze vannak vitáink, de az a mi dolgunk. Apaként nem voltam szigorú. Karriert építettem, a lányok pedig közben nőttek. Messze nem annyit kaptak, amennyit kaphattak volna. Az unokákkal még annyi kapcsolatom sincs. Amikor ők hazaérnek az iskolából, én indulok játszani a színházba. Az ember persze álmodozik nagy családi összejövetelekről, de ilyen nincs. Ha balhé nélkül megúszunk egy hétvégét vagy ünnepet, már örülök, hisz a gyerekek általában ilyenkorra időzítik a betegségeket. A viccet félretéve nálunk nincsenek ilyenek, és miattam nincsenek, helyettük a színpadon állok.
Árulja el, hogy otthon ki viseli a nadrágot, ön vagy a felesége?
Azért, mert hazamegyek a munkából, még nem kell lábujjhegyen járkálni. Nincs ilyen, hogy ki viseli a nadrágot. Én egyébként nagyon jó helyzetben vagyok, sok mindentől megkímélnek. Nem tudom, hol kell feladni a csekkeket és azt sem, mit takar a rezsicsökkentés. Nekem annyi a
kötelező gyakorlatom, hogy sofőrködöm, ha vásárolni megyünk. A konyhába se járok be, az ételek nem érdekelnek, bár ahhoz képest elég jól nézek ki. Ha most fel akarna csábítani magához egy jó sültre, nem sikerülne. Vannak dolgok, amiket megengedhetek magamnak, és ezt a feleségemnek köszönhetem. Ha valamire költeni kell, megbeszéljük, van-e rá keret. Ezeket is a feleségem intézi. Félre ne értse, mindig van nálam pénz, nem csak zsebpénzt kapok, de nem foglalkozom ilyesmivel.
Ma már fogalom a Gálvölgyi Show. Én is a műsorain nőttem fel. Várhatók még új részek, új paródiák? Apropó, a show-ban keményen parodizálta a kollégáit, de azt hogyan viseli, ha önnel teszik ugyanezt?
Szegény lány, talán még kártérítést is kaphat azért, mert engem nézettek a szülei! Nem hiszem, hogy lesznek, bár az RTL-ben nem közölték, hogy végleg vége. És nem vagyok hiú, nem zavar, ha parodizálnak. Volt már rá példa, és nagyon nagy szó, ha valakit kiválasztanak, viszont azt hiszem, engem nehéz jól megfogni.
Összejött a gyerekkori álom: mára népszerű, elismert lett, lépten-nyomon felismerik az utcán. Olykor nem burkolózna szívesen mégis az ismeretlenség homályába?
Nekem is vannak bánataim, gyászaim, és akkor is elvárják, hogy kedves legyek és mosolyogjak, amikor valójában nincs kedvem hozzá. Az emberekben él egy kép, hogy biztos aranyos, édes, kedves vagyok, de nekem nincs mindig hangulatom ehhez. Ráadásul vigyázni is kell, mert már bármit megörökítenek az utcán, és pár ezer forintért beküldik a lapokba.
Nemcsak a közönség, hanem a kollégái is szeretik, tisztelik. A városi legenda szerint a tekintélyét egykoron egy műbalhéval vívta ki.
Igen, így volt. A hatvanas években már népszerű voltam, plakáton is szerepeltem, de a színházban félrelökdöstek, mondhatni le sem füttyentettek. Az apósom azt mondta, akinek nincs tekintélye, az csináljon műbalhét. Hosszasan készültem rá, és kérdezgettem magamtól: jaj, mi lesz ebből? Aztán megcsináltam, földhöz vágtam egy széket. Onnantól nem volt gond a tekintéllyel.
A színházakban bevett szokás, hogy megviccelik egymást a művészek. Önt érte már ilyen meglepetés a színpadon, vagy esetleg ön vett már részt hasonló „összeesküvésben”?
Dehogy! Kizárt dolog, ha valaki viccelne velem, azt megölném. Nem is merik megtenni. Ha egy néző megtisztel azzal, hogy megvásárolja a drága színházjegyet, akkor kötelességem a legjobbat kihozni magamból. Ebbe nem fér bele a tréfa, az, hogy egy poén miatt kiessek a szerepemből. Nálam minden este premiereste.
