Amióta az Attraction győztesként távozott a brit televíziós tehetségkutató versenyről, táncosai szorgalmasan gyűjtik a repülőutakért járó törzsutas- pontokat. Angliába már hazajárnak, de az összes kontinens tárt karokkal várja a táncos lábú magyar sikercsapatot. Az Attraction motorjával, Szűcs Zoltánnal beszélgetünk két felszállás között.
1. Ön egy sikeres, majd egy letűnt könnyűzenei formáció tagjaként vált híressé Magyarországon. Miért alapította meg az árnyékszínházat?
Én mindig is táncos voltam, az egész életemet meghatározta a tánc iránti vonzalmam. A Hip Hop Boyz felbomlását követően szólóban is kipróbáltam magam, de megváltozott a lemezpiaci helyzet, és inkább előre mentem, új lehetőségeket kerestem. Egyedi műfajt kerestem, ahol újra megvalósíthatom önmagam, és kiélhetem a kreativitásomat.
2. Az önkifejezésnek miért éppen a táncos formáját választotta? Esetleg volt, van olyan szakmai példaképe, aki inspirálta?
Gyerekkorom óta a tánc éltet. Már gimnazista koromban elhatároztam, hogy táncos leszek. Szerencsés vagyok, hogy a hobbim lett a szakmám. Soha nem volt tánctanárom. Saját magam fejlesztettem a tudásomat. Bobby Brown, Mc Hammer, Bel Biv Devoe és Michael Jackson nevét említhetném, mint iránymutató előadókat.
3. Kilenc évet várt a nagy áttörésre a csapat, de azért nem teljesen az ismeretlenség homályából érkeztek. Önök képviselték hazánkat 2010-ben a Sanghaji világkiállításon, 2012-ben az olimpiai csapat eskütételének ceremóniáján. Ezek az események miért nem járták be annak idején a sajtót?
Számomra is talány, hogy miért nem. A Sanghaji Világkiállításon óriási sikert értünk el. Tulajdonképpen hazavittük Kínába a produkciót, hiszen mindkét műfaj – a fekete színház és az árnyékszínház – a több száz éves kínai hagyományokra vezethető vissza. Kínában sokkal jobban értékelték és értették a non verbális produkciónkat, csak a hazai sajtóban nem volt ennek visszhangja.
4. Több helyen is nyilatkozta, hogy a mostani győzelemmel elégtételt nyert. Mire?
Épp a korábbi „mellőzöttségre”. Mindent megtettünk régebbi fellépéseink alkalmával is, hogy méltón képviseljük Magyarországot. Ennek a sikernek most jött el az ideje.
5. Ha a brit tehetségkutatóban sem érkezett volna meg az áhított siker, továbbmentek volna az American Idolba?
Nem, nem mentünk volna Amerikába. A brit tehetségkutató volt az utolsó ilyen jellegű próbálkozásunk. Igaz, minden tehetségkutatón való szereplés egyfajta visszajelzés, hogy helyes irányban haladunk-e. A már említett felkéréseink is visszaigazolások voltak arról, jó, amit csinálunk. Ha most kiestünk volna az első rostán, a csapat akkor sem oszlott volna fel. Csináltuk volna tovább, amit eddig.
6. Az angol tehetségkutatóban kitáncolta magából a családi tragédiáját – édesanyja halálát – óhatatlanul is manipulálva a szigorú ítészeket, illetve folyamatosan keresték az angol közösség kegyét. Mindent egy lapra tettek fel?
Nem! Ebben nem volt semmiféle tudatosság. Nem azért mentünk oda, hogy megríkassuk a szigorú zsűrit, így juttatva tovább a csapatot. Szerettem volna egy olyan produkciót csinálni, ami más, mint a többi. Nem egy szokványos táncos show-t akartunk előadni, hanem olyan három percet, ami érzelmileg több élményt nyújt. A középdöntőnél a személyes indíttatású saját történet színpadra vitele is azért volt, hogy a fel nem dolgozott élményeimet kitáncoljam magamból.
7. Bejárta a sajtót az a hír, miszerint társulatbővítésre készülnek. Nem fél, hogy elveszíti a csapat a családiasságát?
Nem, hiszen pont az az elsődleges szempont, hogy ez a családias baráti hangulat a már kibővített társulaton belül is megmaradjon. A legfontosabb a táncosok közötti összhang. A csapat tagjai egyfajta szimbiózisban élnek egymással. Itt nem egy tánckart kell létrehozni, hanem egy kibővített családot kell egyensúlyban tartani.
8. Azzal, hogy leszerződtek Simon Cowell istállójához, elveszítették a függetlenségüket, hiszen az angol management elég rövid pórázon tartja a csapatot. Nem fizetett túl nagy árat?
Erre igazából két-három év múlva tudnék választ adni. Ahhoz, hogy a csapat kikerüljön a nagyvilág színpadára, mindenképpen kell egy koordinátor. Maximálisan bízunk benne, és eddig nagyon jók a tapasztalataink. Akkor veszítettük volna el a függetlenségünket, ha a nyakunkba kapunk valakit, aki lépésről lépésre megmondja, mit csináljunk. Mint minden ilyen esetben, természetesen a nemzetközi management teljes koordinációval és beleszólással rendelkezik, de művészileg nem korlátoznak minket.
9. Ön negyvenéves. Nem jött túl későn a siker? Meddig táncolhat még úgy, hogy nem veszélyezteti az egészségét?
Voltam én már korábban is sikeres, igaz, nem ennyire… Persze jöhetett volna korábban is, de soha nincs késő. Én még olyan fizikális állapotban vagyok, hogy meg tudok felelni az elvárásoknak. Nyilván az idő múlásával az aktív táncot fel fogja váltani a tanítás és más egyéb irányú tánc körüli elfoglaltságok.
10. Fent vannak a csúcson. A győzelmi koronának mi lett a hozadéka? Több irigy, vagy több őszinte rajongó?
Minél ismertebb az ember, annál több irigye van. De hál istennek sokkal több a pozitív visszajelzés. Angliában egy lépést nem tudunk úgy megtenni az utcán, hogy meg ne állítsanak. A legutóbbi útunkra egy kedves barátunk is elkísért, és elsírta magát örömében a lelkes és őszinte rajongás láttán. Még a csúcs alján vagyunk… (nevet). A munka oroszlánrésze most jön. Most kell újra bizonyítanunk. Eleve előttünk áll az egész világ, és ebben Simon Cowell a legmegfelelőbb partner.
+1. Lesz a családjából valaki, akinek idővel átadhatja majd a stafétabotot? Gyermekei érdeklődnek a táncművészet iránt?
A gyermekeimben ott van a táncos véna, hiszen ebben nőttek fel, ezt látták kicsi koruk óta. Erőltetni azonban nem szeretném, legyen ez az ő döntésük. Egy biztos, lesz hozzá kreativitásuk. Most azonban az iskola az első. Csak aztán jöhet a szórakozás.
